A konyhában hirtelen olyan fojtogató csend lett, amelyben még a falióra ketyegése is fenyegető robajnak hatott. Ian ott ült a mahagóni székben, a keze laza mozdulattal nehezedett az asztalra kiterített papírokra, mintha csak egy átlagos bevásárlólistát vagy egy villanyszámlát tartana a kezében. Az arcán nem volt nyoma sem bűntudatnak, sem pedig a munkahelye elvesztése miatti pániknak; csupán az a hűvös, természetesnek vett magabiztosság sugárzott belőle, amellyel az elmúlt három évben minden döntését igazolta.
– Ne merészeld elvenni – mondta Ian alig hallható, mégis éles hangon, amikor Danielle ujjai megközelítették a hitelesítési űrlapot. – Feleslegesen drámázol, mint mindig. Örülned kellene, hogy segítek rendbe hozni a dolgokat. Együtt vagyunk benne, nem?
Danielle nem rántotta vissza a kezét. Csak meredten nézte a papír alján szereplő aláírást.
A vonalak hűen követték a kézírását – a betűk hossza, a hajlítások, még a kis kerek pontok is az „i” betűk felett. De egyetlen apró részlet elkerülte Ian figyelmét. Egy olyan apróság, amit csak az tudhatott, aki életében legalább egyszer árgus szemmel figyelte, hogyan ír alá egy hivatalos okiratot egy olyan ember, akinek a jobb csuklója egy régi kerékpáros baleset miatt egy picit merevebb. Danielle a vezetékneve utolsó betűjénél – az „e”-nél – mindig egy picit megemelte a tollat, mielőtt lezárta volna a hurkot. A papíron azonban ez a hurok teljesen sima, megszakítás nélküli volt. Egy tökéletes, gépies hamisítás, amelyet valaki olyan készített, aki órákon át gyakorolta a mozdulatot.
És Ian pontosan tudta, hol gyakorolta.
– Hazaérkeztél tegnap este, miután elküldtelek – suttogta Danielle, és a hangja olyan hideg volt, mint az észak-karolinai hegyi levegő a hajnali fagyban. – Amikor én már aludtam. Kinyitottad az íróasztal fiókját, ahol a régi adóbevallásaim meg a postai borítékok voltak.
