Ian gúnyosan elmosolyodott, bár a szeme sarkában egy apró izom rángatózni kezdett.
– Ne beszélj hülyeségeket. Csak intézem a közös ügyeinket, amíg te a munkád miatt aggódsz. Aláírtam helyetted, mert túl fáradt lettél volna hozzá. Most pedig add ide azt a lapot, és bízd rám a banki ügyintézést. Holnap reggel be kell adni, különben elszáll a lehetőség.
Danielle lassan felállt az asztaltól. A széke lába halkan felsikoltott a parkettán. Nem kiabált. Nem csapott rá az asztalra, mint ahogy Ian tette volna a helyében. Az elmúlt három év kimerültsége, a reggeli könyörgések megaláztatása, a gúnyos megjegyzések és az öklendezést imitáló undor mind-mind egyetlen, kristálytiszta fegyelemmé sűrűsödött benne.
– Nem a te ügyeid, Ian – mondta csendesen. – És különösen nem a te pénzed.
Azzal hirtelen mozdulattal felkapta az asztalról a jogosítványát és a bankkártyáját, miközben a másik kezével elemelte az átutalási megbízást.
Ian felpattant a székéből, a műanyag láb hangosan csúszott hátrafelé. Az arrogancia hirtelen eltűnt az arcából, helyét átvette az a vad, sarokba szorított düh, amit Danielle eddig csak akkor látott rajta, ha három riasztó után sem kelt fel időben.
– Add ide azt! – kiáltotta, és rángatni kezdte a papírt. – Te kis hálátlan… Miután mindent megadtam neked? Miután tűrtem a hidegségedet? Add ide!
– Engedd el, Ian! – fojtotta bele a szót Danielle olyan acélos hangon, hogy a férfi ösztönösen visszahőkölt egy fél lépést.
Danielle lenézett a papírra, pontosabban arra a részre, ahová a kedvezményezett bankszámlaszámát és nevét írták be. A megerősítő szám mellett ott állt a név. Nem Ian Sterling. Nem is a közös számlájuk.
Egy teljesen idegen név: Marcus Vance.
– Marcus Vance? – olvasta fel Danielle, és a homloka ráncba szökkent. – Ki a fene az a Marcus Vance? A volt főnököd, aki miatt kiderült, hogy egész nap a raktár hátsó részében mobilozol ahelyett, hogy dolgoznál? Vagy az a pókeres haverod, akinek tartozol a múltheti meccsek óta?
