Ian arca hirtelen papírvékonyra sápadt. A szája megrezzent, de egyetlen szó sem jött ki rajta. Az a magabiztos, mindent tudó férfi, aki percekkel ezelőtt még a fizetése felét követelte, most úgy nézett ki, mint egy gyerek, akit éppen a legkegyetlenebb hazugságán kaptak rajta.
– Te… te nem értheted – dadogta Ian, és a kezét tehetetlenül kinyújtotta. – Marcusnak… tartozom. De nem úgy, ahogy gondolod. Ha nem fizetem ki, akkor…
– Akkor mi? – vágott közbe Danielle. – Elveszíti a kocsiját? Vagy te veszíted el a szerencsejáték-adósságodat, amit hónapok óta rólam akarsz kifizettetni? Azt hitted, hogy amilyen csendes vagyok reggelente, amikor kávét főzök neked és próbállak felébreszteni, olyan vak is vagyok? Azt hitted, hogy a te halogatásod és a te felelőtlenséged az én életem ára lesz?
Danielle odalépett a konyhapulthoz, kinyitotta a szemetes melletti fiókot, kiveddte a bélyegzőt és a tollakat, majd a papírt egyetlen határozott mozdulattal négy felé tépte. A cafatokat beejtette a kukába, a bankkártyáját és a jogosítványát pedig visszacsúsztatta a táskájába.
– Vége van, Ian – mondta, és a hangja most már nem remegett. – Hétfőn kirúgtak a munkahelyedről, mert nem tudtál harminc másodpercnél többet áldozni arra, hogy kikelj az ágyból. És ma délután te magad rúgtál ki ebből a kapcsolatból azzal, hogy megpróbáltál meglopni.
– Danielle, kérlek! – Ian hangja most már könyörgéssé változott, ahogy közelebbről próbált lépni hozzá. – Hova mész? Nincs pénzem, nincs munkám! Hol fogok lakni? Ezt nem teheted velem!
– Ez a lakás az én nevemen van, az én béremből fizetem a bérleti díjat, miközben te a sajátodat a videójátékokra és a barátaidra költötted – mondta Danielle, miközben felkapta a könnyű dzsekijét a fogasról. – Két napot kapsz arra, hogy összepakold a cuccaidat. Ha szerdán reggel öt órakor még itt vagy, amikor felkelem, hogy elinduljak futni, akkor nem a te ébresztődet fogom hallgatni, hanem a rendőrségét, amikor bejelentem a magánokirat-hamisítást és a jogosulatlan hozzáférést a bankszámlámhoz.
