A reggelizőasztal fölött hirtelen olyan fojtogató csend terült szét, amely mellett a Westchester birtok ezüst étkészletének csilingelése is szinte sértőnek hatott. A reggeli fény átvilágított a magas ablakokon, megvilágítva a levegőben szálló apró porrészecskéket, miközben minden szem Eleanor kezében tartott kis okostelefonra szegeződött.
A hangszóróból áradó felvétel sercegett egy pillanatig, majd Blake hangja töltötte be a teret. Az a magabiztos, sima hang, amellyel percekkel ezelőtt még arra utasította Eleanort, hogy írja alá a lemondását.
– …Paul, ha az öregasszony még egy hetet kibír a kórházban, a bank végleg lezárja a hitelkeretet – mondta a hang a felvételen. – A papírokat már aláírattam vele az injekciók után, amikor azt hitte, csak a rutinszerű engedélyt adja a kezelésre. De a birtok átírása… ahhoz kell a rendszergazdai kód. És azt csak az a harmadik tudja.
Paul Ames arca ebben a pillanatban vesztette el utolsó csepp színét is. A birtokkezelő, aki tizenhat éven át hűségesen szolgált Graystone-ban, most úgy nézett ki, mint akit agyonütöttek. A szája nyitva maradt, a tekintete pedig vadul cikázott Blake és az asztalfőn ülő Mrs. Sterling között.
Mrs. Sterling lassan tette vissza a kávéscsészéjét a porcelán alátétre. A keze egy millimétert sem remegett. A szemében nem a szokásos idős kori zavarodottság ült, hanem az a fagyos, kristálytiszta élesség, ami miatt Mr. Sterling egykor annyira tisztelte a feleségét.
– Blake… – mondta Mrs. Sterling. A hangja csendes volt, de olyan erő áradt belőle, hogy a fiú azonnal hátrább húpett a székén. – Azt mondtad, a szívem miatt vagyok a kórházban. Azt mondtad, a papírok, amiket aláírtam… azok a biztosítási fedezet megújításáról szólnak.
– Anya, ez… ez egy mesterséges intelligenciával generált hamisítvány! – dadogta Blake, miközben a verejtékcseppek gyöngyözni kezdtek a homlokán. – Eleanor és ez a korrupt személyzet összeesküdtek ellenünk! Ki akarnak túrni minket a családi örökségből!
