Paul Ames hirtelen térdre rogyott a terítő szélénél.
– Blake… te azt mondtad, ez legális… te azt mondtad, a család támogatja…
Blake megdermedt. A keze a levegőben lógott. A kastély nehéz tölgyfa bejárati ajtaja ekkor hatalmas robajjal felnyílt, és a helyi nyomozók, valamint egyenruhás rendőrök léptek be a reggelizőterembe, a kezükben tartva a hivatalos iratokat.
Mrs. Sterling nem mozdult a helyéről. Lassan felnézett a rendőrtisztre, aki a feje fölött állt meg, majd Eleanorra nézett. A szemeiben ott csillogott a könny, de a tartása büszke maradt.
– Eleanor – szólalt meg az idős asszony rekedtes, de határozott hangon. – Köszönöm, hogy nem hagytad elmenni a családomat anélkül, hogy az igazság felszínre került volna.
– Nagyon szívesen, Mrs. Sterling – mondta Eleanor, majd lassan zsebre tette a telefonját, letette az asztalra a saját lemondási papírját – amelyre csak annyit írt átlósan, piros tollal: Érvénytelen –, és megfordult.
A fák lombjai között áttörő őszi napfény megvilágította a birtok hosszú folyosóját. Eleanor léptei egyenletesek voltak, amikor kiment a főbejáraton. Nem volt benne bosszúvágy; csak az a megkönnyebbülés, amit az érez, aki végre ott hagy egy olyan helyet, ahol a falak túl sokat hallgattak, de ő maga már elég hangos volt ahhoz, hogy kimondja az igazságot.
