A fémből készült elektronikus kapu mély, fojtott búgással elindult a sínjén, miközben a kerek kerekek megcsikordultak a kavicsos felhajtón. A fekete Mercedes hűtőrácsa hamarosan feltűnt a kerti fák lombozata mögött, és lassan, megfontolt tempóval begurult az udvarra.
Julian nem ment Nashville-be.
Az egész üzleti út csupán egy gondosan kitervelt színjáték volt – egy próba, amellyel azt akarta tesztelni, hogy a szivárgó gáz és a lassan ható bénító szer elég gyorsan végzi-e el a feladatát, mielőtt még bárki gyanút fogna. De valami félresikerült. Talán az időzítés, talán a gázkoncentráció, vagy talán az a tény, hogy Toby – a fiú, akit öt éven át egy tehetetlen, vegetáló akadálynak hitt – okosabb volt mindkettejüknél.
A fürdőszoba kis ablaka alulról rálátott a felhajtóra. Claire szíve a torkában dobogott, a lélegzete elakadt, és a kezében tartott kis táblagép fénye halványan megvilágította az arcát a félhomályban.
– Anya – suttogta Toby. A tízéves fiú arcán nem volt nyoma a pániknak. Olyan hideg, kíméletlen élesség csillogott a szemében, ami hirtelen emlékeztetett arra az emberre, akit Juliannek kellett volna lennie, de amivé sosem vált. – Nem jöhet be a főbejáraton. Ha észreveszi, hogy az ablakok nyitva vannak, és a gázszagot már kiszellőztettük, azonnal tudni fogja, hogy átlátunk a játékán.
– De… de mit csináljunk, Toby? – remegett Claire hangja. A lábai még mindig gyengék voltak a gázmaradványoktól, és a fejében lévő lüktetés nem akart megszűnni. – Ha idejön… ha megtalál minket…
– Nem fog megtalálni – vágott közbe a fiú határozottan. – Azért jött vissza, hogy eltüntesse a nyomokat. Azt hiszi, hogy még mindig a nappaliban fekszem a kerekesszékben, te pedig eszméletlen vagy. Azt tervezi, hogy a házat lezárja, és… balesetnek tünteti fel az egészet. Már megcsinálta egyszer, öt évvel ezelőtt anyával. Most ugyanezt akarta megismételni velünk.
