Claire gyomra egy pillanatra kővé vált. Az emlék a jótékonysági vacsoráról, Julian kifinomult mosolya, az a tökéletes, kőből épült ház a zárt külvárosban – mindez hirtelen egy gigantikus, ragyogó pókhálóvá változott, amelynek a közepén egy szörnyeteg ült.
A lenti bejárati ajtó hangosan megnyikordult.
Lépések hallatszottak a tölgyfa padlón. Julian nehéz, kimért léptei, amelyek egykor a biztonság érzését adták Claire-nek, most úgy kongtak, mint egy kivégzőosztag dobogása.
– Claire? – hallatszott Julian hangja a földszintről. Nem volt benne a telefonon hallott meleg, aggódó tónus. Hideg volt, lapos és türelmetlen. – Claire, hallasz engem? Azt mondtam, zárd be az ablakokat. Mi ez a huzat?
Toby nem mozdult. Megragadta Claire kezét, és a fürdőszoba hátsó sarkába húzta, ahol a magas fürdőkád és a beépített szekrény tökéletes árnyékot vetett. A fiú a zsebébe nyúlt, előhúzta a kis réz kulcsot, amit az előbb a kerekesszék alól szedett elő, és egy mozdulattal kinyitotta a szekrény hátfalán lévő lapot.
Egy rejtett, keskeny szervizfolyosó nyílt meg mögötte – egy olyan régi építészeti belső járat, amit a kőház eredeti tervezői építettek be a kazáncsövek ellenőrzésére, és amiről Julian valószínűleg azt sem tudta, hogy létezik.
– Apám azt hitte, hogy ismeri minden centiméterét ennek a háznak – suttogta Toby, miközben finoman áttuszkolta Claire-t a nyíláson. – De én éjszakánként bejártam minden sötét sarokba, amikor ő azt hitte, hogy a szobámban alszom. Mások a titkaim, mint amiket ő hisz.
A szervizfolyosó sötét volt, és a falakból a beton hűvös lehelete áradt, de biztonságot nyújtott. Amikor Claire áubújt a nyíláson, és Toby is utána mászott, rácsatlakoztak a falra szerelt kis belső reteszre, amely belülről teljesen láthatatlanná tette a szekrényt.
Lent a nappaliban hirtelen egy pohár csörrent meg, majd egy dühös kiáltás hallatszott.
– Hová a fenébe tűnt?! – Julian hangja már nem volt udvarias. Vad volt, kapkodó. A léptei gyorsan átvágtak a folyosón, fel a lépcsőn, egyenesen a hálószoba felé.
