A nyugta ott lógott a plüssmackó piros szalagján, mint egy fehér zászló egy olyan csatatéren, amit Richard és David már előre megnyertnek hittek.
A szobában hirtelen olyan fojtogató csend sűrűsödött, amelyben még a falon lévő óra ketyegése is fenyegető robajnak hatott. Allison ujjai megdermedtek a telefonján; a kamera lencséje még mindig a kanapén ülő Margaretre irányult, de a kijelzőn villogó felvétel készítése megakadt. David felállt a karosszékből, az arca eltorzult a hitetlenkedéstől, míg Richard lassan leeresztette az újságot a térdére.
– Mi ez, Margaret? – kérdezte Richard, és a hangja nem az a megszokott, türelmesen gúnyos „ésszerű” tónus volt, amivel az elmúlt egy évben minden döntését lekezelte. Most feszült volt, szinte nyers. – Mit vettél még az ajándékboltban a plüssállaton kívül?
Margaret nem kapkodott. Lassan, megfontolt mozdulattal lehúzta a nyugtát a piros masniról, és a dohányzóasztalra fektette, pontosan a fia és a férje közé. Nem volt rajta semmi rejtélyes: Lancasteri Hitelszövetkezet melletti Irodaszer és Ajándék. Herbert mackó – 14.99$. De alatta, a kártyás fizetés apró, gépi betűs bizonylatán ott lógott a dátum, az időpont, és egy másik név is, ami miatt Richard arca hirtelen papírvékonyra sápadt.
Mrs. Carver ügyvédnő neve. ÉS egy hivatalos bejegyzési díj iktatószáma.
Allison hirtelen felnevetett – egy olyan ideges, magas hangú nevetéssel, amit az emberek akkor használnak, amikor éppen rájönnek, hogy a padló alól eltűnt a talaj.
– Richard… nézd már meg. Egy plüssmackó és… valami könyvelési apróság? Talán a gyógyszertári számla maradt benne a gépben. Tudjátok, milyen feledékeny tud lenni utóbbi időben…
– Csend legyen, Allison – vágott közbe David, és a kezével intett a feleségének. A fiú odalépett az asztalhoz, felkapta a papírdarabot, és a szeme végigfutott a sorokon. Ahogy olvasott, a színe a vörös és a fehér között váltakozott. – Anya… te… te hol a fenében jártál ma délután? Azt mondtad, a gyógyszertárba mész az újratöltésekért!
