Margaret lassan felemelte a fejét. Hetvenegy évesen, a téglafarm konyhájában felnőtt, a gumiszalagokat és a borítékokat negyvennégy éven át hűségesen rendszerező asszony most egyetlen pillanat alatt levetette magáról azt a törékeny, „zavarodott” köntöst, amit a fia és a férje kényszerítettek rá. A szemei tiszták voltak, élesek és megrendíthetetlenek.
– A gyógyszertárban is jártam, David – mondta Margaret, és a hangja olyan stabil volt, mint a ház alapját képező, évszázados pennsylvaniai téglák. – De a gyógyszertár nem az a hely, ahol az ember a saját életéről rendelkezik. Mrs. Carver irodája az.
Richard felállt a fotelből. A férfi, aki egész életében a családi logika, a számok és a józan eszesség ura volt, most úgy nézett ki, mint akit arcon csaptak.
– Te… te ügyvédhez mentél? Miért? Hogy összevissza beszélj valakinek a saját fiadról és rólam? Hogy elhitesd egy idegennel, hogy nem vagy képes ellátni magad?
– Nem, Richard – válaszolta Margaret, miközben a kezébe vette a kis mackót, és az ölébe fektette. – Azért mentem Mrs. Carverhez, hogy elkerüljem, hogy mások döntsenek helyettem arról, hová tesznek, ha már „kellemetlenné” válok. Aláírtam a hivatalos nyilatkozatot. A zárolási és gyámsági kérelmet, amit a ti asztalatokon láttam tegnap reggel a konyhában… nos, az hivatalosan meg lett kontrázva. Ha bárki megpróbál megfosztani a saját otthonomtól vagy a saját döntéseimtől anélkül, hogy a bíróság engedélyt adna rá, annak most már van egy hivatalos papírja, ami megállítja.
A szobában elszabadult a feszültség.
Allison felpattant a kanapéról, a telefonja szinte kiesett a kezéből.
– Te ezt nem teheted meg! Mi csak azt akartuk, hogy biztonságban legyél! Egy nagy farm fenntartása idős korban veszélyes! A segített lakópark… ott orvosok vannak, ápolók, nem kell a tűzifával meg a jelzáloggal bajlódni! Mi csak meg akartuk kímélni a családot a terhektől!
