– A terhektől, Allison? – kérdezte Margaret, és a tekintete átsiklott a menyén, majd a fián. – Vagy a csekkfüzettől? A farm eladása után kapott összeg harminc százalékától, amit David már beígért annak az ingatlanfejlesztő cégnek Harrisburgben, hogy kimentse magát a rossz befektetéseiből?
David megdermedt. A szája megrezzent, de nem tudott mit mondani. A titok, amit éjszakánként a konyhaasztalon, suttogva beszéltek meg a feleségével, abban a pillanatban kiterítve feküdt a nappaliban.
Richard a feleségére nézett. Az arcán nem düh látszott már, hanem valami sokkal mélyebb: a teljes, megsemmisülő döbbenet, hogy a nő, akivel negyvennégy évet élt le, akit aprólékosan, napról napra kiszorított a saját elméjéből, most egyetlen tollvonással visszavette a kormányt.
– Margaret… – suttogta Richard, és a kezét békítően nyújtotta felé. – Nem akartuk mi ezt így… Csak aggódtunk. Az a csúszás a lépcsőn… az orvos azt mondta…
– Az orvos azt mondta, hogy pihennem kell, Richard. Nem azt mondta, hogy el kell vegyétek a nevem a saját csekkfüzetemről – mondta Margaret, és lassan felállt a karosszékből. Herbert, a plüssmackó ott ült a fotel karfáján, a piros masnijával békésen bámulva a döbbent arcú férfiakat. – Most pedig azt kérem, hogy David és Allison menjenek haza. Nekünk pedig, Richard… nekünk van mit megbeszélnünk. Kettesben. Mint két ésszerű ember.
A „negyvennégy éve ésszerűnek hívott” nő nem kiabált. Nem sírt. Nem hívott senkit a segítségére. Csak megállt a folyosó ajtaja előtt, rájuk nézett utoljára, majd csendesen besétált a konyhába.
Azon az éjszakán a téglafarm felett a juharfa ágai halkan súrolták az ablakot. A konyhafiókban ott lapultak a régi gumiszalagok, a villanyszámlák és a gyógyszertári nyugták – de a legfelső fiókban most már ott feküdt az a dokumentum is, ami bizonyította: Margaret Wells nem veszítette el az eszét. Csak végre megtalálta a hangját.
