Amikor apám a kulcsokat az idegen íróasztalára tette, még mindig azt hittem, a mi házunkról szól.
A régi ház körül, amelynek falain még mindig lógott az anyám által választott tapéta, és akinek a konyhaablakpárkányán minden tavasszal virágoztak a muskátliai.
De aztán apám mondott egy mondatot, ami elállította a lélegzetem.
“Nincs pénzem, Ferhat… Vidd el a lányomat. Csak bocsásd meg az adósságaimat.”
Ránéztem, és vártam, hogy felemelje a fejét, és azt mondja, félreértettem. De kitartóan bámulta az asztal szélét.
A túloldalon álló férfi még csak meg sem tűnt meglepettnek.
Lehet, hogy harmincöt éves lehetett. Sötét öltöny, ápolt szakáll, stabil kezek is. Ő az egyik olyan ember volt, akinek nem kell felemelnie a hangját, mert már az első szótól kezdve meghallgatják őket.
“Akkor most már az enyém vagy,” mondta.
Elvittem a kulcsokat, és apám kezébe tettem.
“Az adósságok a tiéd, Apa. De az életem az enyém.”
Az ajtó felé fordultam.
“Állj.”
Megálltam, és Ferhatra néztem.
“Szokj hozzá, hogy nemet hallunk.”
A mosoly eltűnt az arcáról.
Ekkor vettem észre a fotót az asztalán.
Egy fiatal nőt mutatott a tenger partján. Fehér ruhát viselt, és a szél megborzolta a haját. A nyakán egy ezüst medál lógott, amely félhold alakú.
Pontosan egy ilyen volt a táskámban.
Ez volt anyám egyetlen ékszere, amit nem adtam el.
“Ki ez a nő?” kérdeztem.
Ferhat tekintete azonnal megváltozott.
A keretet az asztalra tette, a kép lefelé fordítva.
“Nem a te dolgod.”
Hirtelen apám megragadta a karomat.
“Indulunk, Azalia.”
Egy pillanattal ezelőtt már készen állt arra, hogy itt hagyjon. Most minél gyorsabban ki akart juttatni.
Lassan kiengedtem a karomat.
“Miért félsz, Apa?”
“Elég!”
Ferhat először rá, aztán rám nézett.
“Ismered ezt a nőt?”
Nem válaszoltam. Kivettem a medált a táskámból.
Apám hátralépett.
Ferhat olyan hirtelen felállt, hogy a széke a falnak csapódott.
“Honnan szerezted?”
“Az anyámé volt.”
