Sokáig bámulta a trailert. Amikor végül megszólalt, a hangja megváltozottnak tűnt.
“Mi volt az anyád neve?”
“Leyla.”
Csend lett a szobában.
Aztán Ferhat az ajtóhoz ment és kinyitotta.
“Menj,” mondta a folyosón lévő személyzetnek.
Becsukta az ajtót, és visszatért az íróasztalhoz.
“Leyla a nővérem volt.”
Röviden, hitetlenkedve nevettem.
“Anyámnak nem volt testvére.”
“Apád mondta neked ezt?”
Megfordultam.
Apám épp a karosszékben ült. Az arcát a kezébe rejtette.
Anya meghalt, amikor tizenkét éves voltam. Apám mindig azt állította, hogy a családja elszakadt tőle a házassága miatt. Nem voltak megőrzött fényképek, címek és nevek.
Évekig hittem neki.
Ferhat kinyitott egy szekrényt, és elővett egy vastag mappát.
Az első oldalon egy fotó volt anyámról. A másodikon egy képem kisgyerekként. Egy kórházi területen álltam, kezemben egy sárga játékkal.
A hátoldalon ez volt az állt: “Azalia, három év.”
Felismertem Mama kézírását.
“A nővérem elrejtette előlem, hogy létezel,” mondta Ferhat. “De néhány héttel a halála előtt levelet küldött nekem. Azt írta, hogy fél a férjétől.”
“Ez hazugság,” suttogta apám.
“Ő a biztosításról is írt.”
Emlékeztem arra az estére, amikor anya elvitt a szomszédhoz. Azt mondta, ott töltöm az éjszakát. Amikor visszatértem, mentő állt a házunk előtt.
Apám azt mondta, hogy anya leesett a lépcsőn.
Elmentem hozzá.
“Tettél valamit vele?”
Felemelte a fejét.
“Nem én öltem meg.”
Még meg sem kérdeztem tőle, hogy megölte-e őt.
Ezek után Ferhat a telefonját az asztalra tette.
“Most már mindent elmondasz.”
Apám sokáig csendben maradt. Aztán anélkül, hogy felemelte volna a szemét a földről, elkezdett beszélni.
Anya el akarta hagyni őt. Megtudta, hogy a férfi a nevére vett fel kölcsönt. Aznap este a lépcsőn vitatkoztak. Megragadta a karját, és ő megpróbált elszakadni magát.
“Nem akartam erőltetni,” ismételte apám. “Csak azt akartam, hogy hallgasson rám.”
De csak a legrosszabbat mondta el utána.
Anya nem halt meg azonnal.
