🥀💔😢🕯️
F
A levelet néhány hónappal Paul halála előtt írták.
“Emlékszel, hogyan akartunk elmenni a koncertre? Akkoriban a régi ruhádat vetted fel, pedig kértem, hogy a kéket vedd fel. Azt mondtad, kár lenne egy új ruhát pazarolni egy hétköznapi estére.
Mérges lettem.
És te azt válaszoltad: ‘Ha igazán van alkalom, felteszem.’
Vitatkoztunk, de végül sehova sem jutottunk.
Martha, gyakran gondolok arra az estére.
Nem azért, mert lemaradtunk volna a koncertről.
Csak boldognak akartalak látni.
Egész életedben gondoskodtál róla, hogy holnap rendben leszünk.
De néha nagyon hiányzott a mai gyönyörű napunk.”
Martha letörölte a könnyeket a szeméből.
Emlékezett erre a koncertre.
Paul a munkahelyén kapott bónusz után vette meg a jegyeket.
Először akartak együtt menni, sok év óta.
De úgy döntött, hogy otthon marad: a gyerekeknek kell előkészíteni az ételt a következő napra.
Akkoriban ez ésszerűnek tűnt számára.
Most már nem emlékezett, mit főzött aznap este.
De még mindig pontosan emlékezett, hogyan tette Paul csendben a jegyeket a zsebébe.
Martha olvasta tovább.
“Én is hibásak ezért. Állandóan dolgoztam, fáradt voltam, és folyton halogattam a beszélgetéseinket. Azt hittem, még van elég időnk elmenni a tengerhez, sétálni vagy kényelmesen ülni valahol együtt.
Aztán megbetegedtem.
Aztán megértettem egy nagyon egyszerű dolgot.
Megkíméltük a pénzünket, a holmiunkat és az erőnket.
De egyáltalán nem voltunk óvatosak az időnkkel.
Ha egyszer előre mennék, kérlek, ne csinálj múzeumot a házunkból.
Igyál a gyönyörű poharakból.
Vedd fel a kedvenc ruhádat.
Ne várj rá, hogy a vendégek süssenek egy tortát.
És ne haragudj a gyerekekre, mert ők a saját életüket élik.
Csak ne felejtsd el a saját életedet.
A te Paulod.”
Martha befejezte a levél olvasását, és sokáig mozdulatlanul ült.
Fel akarta hívni a férjét.
Mondd meg neki, hogy végre mindent megértett.
Kérj tőle bocsánatot.
De már nem volt senki, akit hívhatott volna.
Kint kezdett esni az eső.
