— Semmi. Csak azt akartam mondani, hogy vasárnap nem leszek otthon.
— Mi, nem vagy otthon? Be akartunk jönni!
— Nina és én megyünk a moziba.
A lánya egy pillanatra csendben maradt.
— Anya, megsértődsz?
— Nem, drágám. Egyáltalán nem. Csak nem akarom mindig halogatni a saját terveimet.
Este Martha visszarakta az ünnepi ételeket a szekrénybe.
De nem az üveg mögött.
De egy átlagos konyhai polcon.
Onnantól kezdve minden nap ezekből a poharakból akart inni.
Egy héttel később az egyik pohár eltört.
Martha felvette a szilánkokat, és meglepően mosolygott.
Régebben bosszantotta volna emiatt.
De most arra gondolt: Milyen jó, hogy a csésze azért tört el, mert használták, nem azért, mert negyven éve érintetlenül állt a szekrényben.
Paul levelét a hálóasztal fiókjába tette.
Néha újra elolvasta.
Különösen azokon a napokon, amikor valami szépet halasztani akart későbbre.
Néhány hónappal később a lánya észrevette, hogy az anyja megváltozott.
Gyakrabban nevetett.
Vett egy színes sálat.
Beiratkozott egy végzősöknek szóló tánctanfolyamra.
És egy nap azt mondta a lányának:
— Tudod, régen azt hittem, az öregség az az időszak, amikor az élet véget ér. De kiderül, hogy az öregkor lehet az az időszak is, amikor végre abbahagyod az élet engedélyének várakozását.
Aznap este Martha ismét elővett két poharat.
Egy kis bort töltött az egyikükbe.
A másodikat Paul fotója mellé helyezte.
“Nekünk, kedvesem,” mondta halkan. — Mindenen, akinek volt. És mindenre, amit még mindig megengedett átélnem.
Nem tudta, mennyi ideje maradt.
Egy év, tíz év vagy talán csak néhány hónap.
De először már nem ijesztette annyira a gondolat.
Mert holnap már nem volt az egyetlen nap, amire érdemes élni.
Ma is volt.
És ez a nap megérdemelt egy szép pohárt, egy kedves szót és egy kis bulit is.
Mert a legnagyobb hiba, amit mi, emberek elkövetünk, nem az, hogy nem sikerül megvalósítanunk minden álmainkat.
