Martha felállt, elővette a kék ruhát a szekrényből, és óvatosan eltávolította az árcétát.

Közben már túl szűkös lett.

Könnyek között nevetett.

— Nos, akkor, Paul. Most végre eljött a nagy ünnepi nap.

Aztán elővette az ezüst színű cipőjét.

Teát töltött az egyik gyönyörű csészéjébe.

Nagy szelet tortát vágott magának is.

És sok év után először nem tette el az ünnepi terítőt csak azért, mert attól félt, hogy véletlenül bepiszkos lesz.

Fél hétkor megszólalt a csengő.

 

A szomszédja, Nina az ajtó előtt állt.

Régi kabátot és nedves fejkendőt viselt, és egy kis csokor őszi virágot tartott a kezében.

— Martha, kérlek, bocsáss meg, hogy váratlanul jöttem. Hallottam, hogy ma egy mérföldkő születésnapot ünnepelsz. Gratulálni akartam neked.

Martha zavarban volt.

Korábban biztosan azt mondta volna, hogy a lakás rendezetlen, és kényelmetlen lenne váratlan látogatókat fogadni.

De ezúttal egyszerűen szélesen kinyitotta az ajtót.

— Gyere be, Nina. Hat embernek van tortám.

Majdnem este tízig ültek együtt.

Beszéltek a férjeikről, gyermekeikről és fiatalságukról.

Arról, hogy az évek mennyire észrevétlenül telnek.

Nina bevallotta, hogy régóta szerette volna meghívni Marthát esti sétákra, de félt attól, hogy tolakodó lesz.

“Végül is egyedül vagyok,” mondta. — Néha egy egész nap eltelik anélkül, hogy bárkivel beszélnék.

Martha a szomszédjára nézett.

Hány évig éltek falról falra?

Húsz?

És hányszor haladtak el egymás mellett, és csak röviden köszöntöztek?

Mielőtt Nina elment volna, észrevett egy fotót Paulról.

— Jó embered volt.

“Igen, igen,” válaszolta Martha. — De túl későn értettem meg, hogy valójában olyan kevésre van szüksége.

— És te?

Martha elgondolkodott.

Korábban azt válaszolta volna: hogy a gyerekek egészségesek maradnak, az unokák jó jegyeket kapnak, és otthon minden rendben van.

De most mást mondott:

— Még egy kicsit élni akarok. Nem csak az utolsó éveimet hagyom magam mögött. De tényleg élni.

Másnap reggel Martha felhívta a lányát.

— Anya, mi történt? — kérdezte aggódva.