1. Fejezet: A fa játszóház titka
A levegő azon a délutánon szinte megfagyott a kertünkben. A kora őszi szellő meglibbentette a fák ágait, de én semmit sem éreztem a hűvösből. Csak a saját nehéz, lüktető szívverésemet hallottam a fülemben, miközben a lábaim ólomsúlyúvá váltak.
A ház mögötti régi faborítású játszóház – amit még a férjemmel építettünk Ethannek két évvel ezelőtt – hirtelen nem tűnt ártatlan gyermeki kuckónak. Úgy festett, mint egy sötét, fenyegető titok börtöne.
Melissa futása a fűben olyan volt, mint egy ragadozó utolsó, kétségbeesett rohama a préda előtt. A sarkában még ott csillogott a kisautója, az arca eltorzult a dühtől és a pániktól. Már nem volt az a kedves, mosolygós bébiszitter, akit egy éve befogadtunk a családunkba. Egy idegen volt, egy veszélyes idegen, aki valami megmagyarázhatatlan okból beköltözött az életünkbe.
– Anya! Gyere le onnan! – sikoltotta Melissa, és a hangja éles volt, mint egy betört üveg. Már csak néhány méterre volt a kertkaputól. – Semmi keresnivalód ott!
A remegő ujjaim ekkor ráfonódtak a játszóház tetőjének meglazított deszkájára. Egy utolsó, kétségbeesett rántással félretoltam a lécet, és lehajoltam, hogy belenézzek a sötét nyílásba.
Ami ott rejtőzött a poros sarokban, az nem egy játék volt. Nem is egy elrejtett tárgy.
Egy vastag, fekete bőr táska feküdt ott, mellette pedig egy köteg hivatalos irat, egy laptop, és ami a leginkább megborzasztott: egy fényképezőgép, amelynek az objektívje a mi konyhaablakunk felé volt irányítva. De nem ez volt a legszörnyűbb. Ahogy óvatosan felhúztam a táska fedelét, a szemem elé tárult a valóság: a táska tele volt idegen útlevelekkel, különböző nevekkel, és mindegyikben… Melissa arcával. Illetve valakivel, aki nagyon hasonlított rá, de a nevek mind mások voltak. Mellette pedig egy hatalmas köteg készpénz – dollár- és eurókötegek fojtogató halmaza.
Melissa ekkor csapódott be a kerti ajtón. Odarohant a játszóházhoz, és a tenyerével durván rácsapott a deszkára, amit épp próbáltam visszatolni.
