– Elég volt! – zihálta, a szemei vadul villogtak. – Nem kellett volna belenézned, anyuka. Most már mindennek vége.
2. Fejezet: A csapda bezárul
Hátrafordultam a kis székről, és leugrottam a fűbe, közvetlenül Ethan elé, akit azonnal a hátam mögé rántottam. A kisfiam remegett, a ruhája ujjával csimpaszkodott a kabátomba.
– Ne merészkedj közelebb, Melissa! – kiáltottam, és a hangomban annyi erő volt, amennyit csak ki tudtam préselni magamból. – Már hívtam a rendőrséget! (Bár még nem hívtam, de tudtam, hogy blöffölnöm kell.)
Melissa elmosolyodott, de ez a mosoly nem a régi, kedves mosolya volt. Hideg volt, rideg és gúnyos.
– A rendőrséget? – horkant fel, miközben a zsebébe nyúlt, és előhúzott egy kis fekete tárgyat – egy távirányítót vagy egy jeladót. – Tudod, miért mondta a buszsofőr, hogy ne bízz a bébiszitterekben? Mert az öreg Bob a múlt héten hallotta, amikor a telefonon beszéltem a megbízóimmal. Bob egy rendes ember. Én meg… nos, mondjuk úgy, hogy rossz helyre keveredtem, de a főnökeim nem szokták hagyni, hogy a tanúk beszélenek.
A vér meghűlt az ereimben. Az öreg Bob – a buszsofőr, aki harminc éve járja ezt az útvonalat – azért figyelmeztetett, mert rájött, hogy Melissa nem az, akinek mondja magát. És Melissa ezt tudta. Ezért akart ma elvinni minket a parkba – mert a játszóházban lévő dolgokat akarta összeszedni és eltűnni, mielőtt Bob továbbadná az információt.
– Miért csinálod ezt? – kérdeztem, miközben a ház felé pislogtam, próbálva kitalálni, hol a telefonom. A konyhaasztalon felejtettem, amikor Ethanhez léptem. – Mi közöd van nekünk ehhez?
– Nektek semmi. De a férjednek, Thomasnak… oh, Thomasnak nagyon is sok – mondta Melissa lassan, és a szemei gyanúsan megcsillantak. – A cég, ahol dolgozik, a biztonsági titkosítások… nos, mondjuk úgy, hogy a főnökeim nagyon akarták azokat az adatokat. És mi a legjobb módja annak, hogy egy férfit együttműködésre bírjunk? Ha túszul ejtjük a családját. De te… te túl kíváncsi vagy.
