Az emlékek árnyai
Katarina a nézőtér első harmadában ült, a legbefolyásosabb mecénások és üzletemberek gyűrűjében. Ujjai görcsösen rászorultak a pezsgőssohor kristálytalpára; a finom üveg csaknem megroppant a szorításában. A gyémántok a nyakán hidegen csillogtak, de a bőrén szétáradó forróság mindennél valóságosabb volt.
– Vajon ki ez a teremtés? – súgta oda neki alig hallhatóan a mellette ülő, öltönyös férfi, egy befolyásos lapkiadó, miközben a szemöldökét ráncolva a színpad felé biccentett. – Hogy engedhették be ilyen rongyokban a gálaestünkre? Biztonsági őrök, hol vannak…?
Katarina nem válaszolt. Nem hallotta a férfi zsörtölődését, és a körülöttük lévő zsongó, elképedt suttogások is messzi morajjá törpültek. A fülében kizárólag a mikrofonból visszhangzó hang dübörgött: az a rekedt, mégis kristálytiszta tónus, amely annyira hasonlított a sajátjára, mint egykor a tükörképe.
A színpadon álló lány, Lili, mély levegőt vett. A rongyos, porlepte kabátka alól kinyúló vékony keze még szorosabban kulcsolta magához a rongyos, foltos vászonba bugyolált babát – azt a kopott, egykor plüssből készült macit, amelyet Katarina tizenöt évvel ezelőtt, a menekülés éjszakáján hagyott hátra a kiságyban, amikor maga mögött hagyta a szegénységet, a füstölgő külvárosi putrikat és a múltját.
– Tudom, hogy az anyánk itt van… – ismételte meg a dal refrénjét Lili, ezúttal még tisztábban, a fájdalom és a dac különös elegyével a hangjában. A mikrofonállvány megremegett a reszkető ujjai között, de a tekintete egy pillanatra sem rebbent meg. Egyenesen Katarina szemébe nézett.
A teremben felmorajlottak a vendégek. Néhányan gúnyosan nevetgéltek, mások botrányt kiáltottak, a szervezők pedig már a színpad felé indultak, hogy eltávolítsák a váratlan betolakodót. Ám Katarina hirtelen felállt. A szék hátrahúzódásának éles hangja elnémította a legközelebb ülőket.
– Álljatok meg – mondta halkan, de olyan határozott, parancsoló hangon, hogy a feléje siető biztonsági őrök megtorpantak.
