A múlt démonai egyetlen pillanat alatt söpörték félre Katarina gondosan felépített birodalmát. Az összes díj, a bankszámlák, a csillogó rezidenciák, a befolyásos kapcsolatok – mindez hirtelen köddé vált. Eszébe jutott az a fagyos téli éjszaka, amikor a kilátástalanság elől menekülve, a túlélés reményében hátrahagyta a családját, mert azt hitte, csak így mentheti meg az életét, és talán majd egyszer, amikor erős lesz, visszatér. De az idő kereke túl gyorsan forgott, a bűntudat pedig magas falakat épített köré.
A vallomás ideje
Katarina odalépett a lányhoz. A drága selyemruhája összeért a poros, szakadt kabáttal. Nem törődött azzal, hogy a lencsék villognak, hogy a sajtó képviselői minden mozdulatukat rögzítik, és hogy a neve talán holnapra lekerül a leggazdagabbak listájáról.
– Lili… – mondta most már hangosabban, miközben a könnyek végre áttörték a gátat az arcán, elmosva a tökéletes sminket. – Nem volt egy nap sem, hogy ne gondoltam volna rád. Azt hittem… azt hittem, jobb életet teremtek, ha elindulok, de a lelkem ott maradt veletek a fagyban. Minden, amit elértem, csak üres máz volt, egy páncél, amivel el akartam fojtani a saját bűntudatomat.
A nézőtér hátsó soraiból hirtelen egy idős ember lépett elő. Az egyik alapító tag volt, egy tekintélyes művész, aki eddig szótlanul ült. Lassan bólintott, és a hangja messzire zúgott a kupolás teremben:
– Az igazság nem szégyen, kislányom. A gyökereinket soha nem tagadhatjuk meg.
Lili a baba szorításából lassan elengedte az egyik kezét, és tétován, még mindig bizalmatlanul, de kinyújtotta az ujjait Katarina felé. Amikor a két kéz egymásra talált – a gazdag, ápolt kéz és a kemény munkától, hidegtől durva bőrű, fiatal kéz –, a teremben mintha feloldódott volna egy óriási, fojtogató feszültség.
A zene újraindult. Nem a megrendelt, mesterkélt szimfónia, hanem a karmester intésére a hegedűsök hirtelen átváltottak egy egyszerű, népi dallamra – ugyanarra a melódiára, amelyet Lili kezdett el énekelni a belépésekor.
