Katarina lassan elindult a lépcsőn fel, a fényűző, vörös szőnyegen. Minden szem rá szegeződött. A gazdag elit, amely eddig az ő hűvös eleganciáját és kifinomultságát csodálta, most döbbenten figyelte, amint a tökéletesen megkreált, hibátlan imázsú üzletasszony – a társaság ünnepelt csillaga – könnytelen, de sápadt arccal közelít a rongyos ruhás lányhoz.
A színpad közepén
Amikor Katarina fellépett a ragyogó fényárban úszó deszkákra, a zenekar karmestere tehetetlenül letette a pálcáját. A csellók játéka végleg elhalt.
Lili nem hátrált meg. Csak állt ott, a lámpák kereszttüzében, és a szemébe nézett annak a nőnek, akit eddig csak a tévéképernyőkön, a magazinok címlapjain és az aranyszínűre festett plakátokon látott.
– Katarina… – suttogta a lány, és a hangja most először csuklott el. A baba a karjában megmoccant, mintha csak élő test lenne. – Azt hittem… azt hittem, soha többé nem talállak meg. Azt mondták, meghaltál egy tűzvészben. De én láttalak tegnap a híradóban. Megismertem azt a kis anyajegyet a nyakadon. Ugyanazt, ami nekem is van.
Katarina ajka megremegett. A tömeg lélegzet-visszafojtva figyelt. Egyetlen szó sem hangzott el a nézőtérről; a gazdag vendégek elfelejtették a pezsgőt, a protokoll szabályait, a hírnevüket. Ott álltak mindannyian egy nyers, kitárulkozó emberi dráma szemtanúiként.
– Lili… – formálta meg a nevet Katarina, de a hang alig hagyta el a torkát.
– Miért hagytál el minket, anya? – kérdezte a lány, és a kérdés nem vádaskodás volt, hanem egy kitörő, évtizedes seb lángolása. – Amikor elmentél, még csak hároméves voltam. A nagymama halála után egyedül maradtam a hidegben. A ház leégett, a babámat mentettem meg, de téged… téged senki sem hozott vissza. Minden este neked énekeltem a romok között.
