A csend áttörése
Daniel ott állt a felesége, Val mellett. A kezük szorosan összefonódott, és az a meleg, biztos pont, amit Val jelentett számára, elűzte a gyermekkora óta magával cipelt összes félelmet.
Greg Whitmore még mindig ott állt előttük, az arca vöröslött a dühtől, a felnyújtott ujja alig néhány centire lebegett Daniel orra előtt. A hatvan vendég – a barátok, a kollégák, Val rokonai – mind egy szálig elhallgattak; a pincészet csendjét csak a szellő suttogása törte meg a szőlőtőkék között.
Daniel mély levegőt vett. A mellkasából hirtelen feljött az az évtizedes fojtogatás, amit addig tűrt, amíg a családja türelmét és tiszteletét próbálta koldulni.
– Milyen fiú vagyok, apa? – ismételte meg Daniel halkan, de a hangja akkora erővel csltszott be a teraszra, hogy Greg ujjai akaratlanul is visszahúzódtak. – Tudod… egész életemben azon gondolkodtam, mi a baj velem. Miért van az, hogy Kyle a kedvenc, Marcus a biztos pont, én meg csak egy statiszta vagyok a saját családi fotóimon?
Anyja, a sötétkék ruhájában és hozzáillő kalapjában, elhűlve nyitotta ki a száját.
– Daniel, ne hozd szégyenbe a családodat a vendégek előtt! – sziszegte anya, miközben a kezével a táskáját markolta. – Mi csak azt akartuk, hogy az esküvőd tisztességesen nézzen ki! Hogy ne valljunk kudarcot a barátaink előtt!
– Kudarcot? – nevetett fel keserűen Daniel. A nevetésben semmi öröm nem volt; csak az a megkönnyebbülés, ami akkor önti el az embert, amikor végre leteszi a túl nehéz hátizsákot. – Akkor vallottatok kudarcot, amikor Marcus esküvője után apám azt mondta nekem: „Néhány embert azért teremtenek, hogy a reflektorfényben legyenek. Mások csak azért vannak, hogy figyeljenek.” Emlékszel még erre, apa?
Greg hirtelen elhallgatott. A magabiztos, fenyegető testtartása megrogyott egyetlen pillanatra, de a gőgje nem engedte, hogy beismerjen bármit is.
– Kitalálsz dolgokat… – morogta az öreg. – Ez csak egy ártatlan családi vicc volt!
