A fenyegetés régi volt. Éveken át ez a mondat tartotta Danielt láncon: a félelem attól, hogy teljesen egyedül marad a világban, ha a szülei kitagadják.
De Daniel most nem félt. Körülnézett a völgyben: a zöldellő szőlők, a gyönyörű cédrus íj, amely alatt Val állt, és a hatvan ember, akik nem azért jöttek, hogy bíráljanak, hanem azért, mert őszintén szerették őket.
– Örökség? – mosolyodott el Daniel, és a mosolya teljesen mentes volt a keserűségtől. – Apa, a ti örökségetek eddig csak a bűntudatból, a folyamatos megfelelsz-kényszerből és a csendes megaláztatásból állt. Nem kérem. Nem kell.
Daniel odalépett a szüleihez, majd Val felé intett.
– És ő nem egy „idegen nő”. Ő a feleségem. Az otthonom. Az igazi családom.
Daniel a pincészet koordinátorára nézett, aki a terasz szélén állt, készen arra, hogy bármilyen parancsot teljesítsen.
– Kérem, kísérjék ki a Whitmore család tagjait a kapuhoz – mondta Daniel nyugodtan, de határozottan. – A recepció és a vacsora csak a meghívott vendégek számára folytatódik.
A kivonulás
Anyám felvisított.
– Ezt nem teheted velünk! Mi vagyunk a szüleid! Megjelentünk az esküvőden! – kiabálta, miközben a sötétkék ruhájának szélét rángatta.
De a biztonságiak és a koordinátor már közeledtek is. Kyle és Amber lehajtott fejjel, kínosan sietve indultak el a murvás úton a parkoló felé. Marcus – a középső testvér, aki egész idő alatt meg sem szólalt, és a sarokban állt a feleségével – egy pillanatra habozott, majd ő is csendben követte őket, bár egy utolsó, bocsánatkérő pillantást vetett Danielre.
Greg Whitmore még egy utolsó, megvető pillantást vetett a fiára, mielőtt megfordult.
– Megbánod ezt, Daniel. Megbánod, amikor majd egyedül maradsz.
– Soha nem éreztem magam annyira szabadnak, mint most – válaszolta Daniel, de apja már nem hallotta.
Amikor az autók motorjai felbőgtek, és a sötétkék ruhás család végleg elhagyta a birtokot, a teraszon lévő feszültség egyetlen pillanat alatt elszállt.
