—Nagy taps hallatszott.

Nem a formális, udvarias fajta, hanem az a szívből jövő, hangos ünneplés, amivel a barátok és az új családtagok fejezték ki a támogatásukat. Val könnyes szemmel lépett hozzá, és szorosan átölelte a nyakát.

– Büszke vagyok rád, szerelmem – suttogta a fülébe Val. – Nagyon büszke.

Daniel az ölelésből felnézett a lassan lemenő napra, amely meleg, aranyló fénnyel borította be az asheville-i völgyet. A múlt nehézségei ott maradtak a porban, a kapun kívül. És miközben a vonósnégyes újra rázendített egy gyönyörű, lágy dallamra, Daniel tudta: végre a saját történetének a főszereplője lett.