A Jogi Háló Bezárul
Az étkezőasztal fölött a drága tengeri ételek illata helyett hirtelen a fojtogató feszültség szaga terjengett. Lien az arcába fagyott mosollyal, dühösen nyomogatta a telefonját, miközben a futár még mindig ott állt a nyitott ajtóban, a kártyás fizetés elutasítását jelző sivító hangra várva.
– Mégis mit képzel ez a bank? – sziszegte Lien, és elvörösödött arccal a kártyát próbálta újra húzni. – Minh! Mondd meg nekik, hogy oldják meg! A te számlád!
Duy kínosan fészkelődött a széken, de még mindig volt benne elég arrogancia ahhoz, hogy gúnyosan felnesszen.
– Na ugye, megmondtam! A külföldi utalások mindig bekavarnak. Biztosan azt hiszik, valami csalás történt, mert egy vagyont költünk.
Felsegyletlenül ültem a helyemen, a kezemben tartva a forró teásbögrét. Nem kiabáltam, nem csaptam az asztalra. Csak néztem őket – a feleségemet, aki azt hitte, hogy a pénzem és az otthonom az ő korlátlan birodalma, és a testvéremet, aki az én verejtékemből vásárolt órával a csuklóján érezte magát nagynak.
– Nem a bank hibája, Lien – mondtam halkan, de a hangom olyan éles volt, mint egy vágás.
Lien megdermedt. A kártya kiesett a kezéből, és a márványpadlóra csusszant.
– Mit mondtál?
Ekkor a bejárati ajtó felől nehéz, határozott léptek zaja hallatszott. Még mielőtt bárki megmozdulhatott volna, a lakás ajarka szélesre tárult. Nem a szomszédok voltak azok, és nem is a kiszállító. Aguilar asszony lépett be az ingatlanügyi osztálytól, mögötte két egyenruhás rendőrrel és egy hivatalos bírósági végrehajtóval.
Duy azonnal felugrott a kanapéről.
– Hé! Maguk mit keresnek itt? Ez magánterület! Takarodjanak ki!
– Nyugodtan, uram – mondta Aguilar asszony hideg, hivatalos hangon, miközben kinyitotta a vastag bőr aktatáskáját. – Miniszter úr, vagyis Mr. Minh kérésére ma hivatalosan felülvizsgáltuk ennek az ingatlannak és a kapcsolódó számláknak a jogállását.
