Anyám lassan lépett ki a folyosóról. Már nem volt rajta a rongy, amivel a padlót kényszerítették letörölni; tiszta ruhában, felemelt fővel állt meg mellettem. A kezembe vette a kezét, és gyengéden megszorította.
– Hogy érti ezt? – sápadt meg hirtelen Lien, és a hangja már remegett. – Ez a ház… a mi házunk! Azt ígérted…
– Én semmit sem ígértem, Lien – néztem rá, miközben a szememben ott izzott az elmúlt évek összes megaláztatása. – Azt hitted, hogy amikor az Egyesült Államokban dolgoztam, te irányítod az életemet. Azt hitted, hogy a hallgatásom a gyengeség jele, és hogy az anyámat – aki felnevelt – rabszolgaként tarthatod ebben a házban, miközben te királynőként élsz a pénzemből. De elfelejtettél egy apróságot.
Felálltam az asztaltól, és a rendőrök elé léptem.
– Hat hónapja, amikor az első gyanús jeleket tapasztaltam, átalakítottam a teljes vagyonomat családi vagyonkezelési alappá – folytattam, miközben Aguilar asszony átnyújtotta a hivatalos iratokat a rendőröknek. – A ház, a számlák, minden a nevünkön van – pontosabban az anyám és az én védelmem alatt. Te pedig, Lien, és te is, Duy… a mai napon hivatalosan is átadtátok a hamis aláírásaitokat és a zsarolási kísérleteiteket a hatóságoknak. Ez okirathamisítás és csalás kísérlete.
Duy arca hirtelen tejszínűre váltott.
– Te… te bebörtönöznél minket? A saját véredet?
– Amikor anyámat térdre kényszerítettétek a padlón, és vörösbort öntöttetek az ingemre, eszetekbe jutott a vér? – kérdeztem, és a hangom olyan mélyről jött, hogy mindketten hátratántorodtak. – Vége a játéknak.
A rendőrök határozott mozdulattal léptek előre.
– Lien Miller és Duy Miller? Hivatalosan értesítjük önöket, hogy a vagyonkezelési csalás és birtokháborítás vádjával eljárás indul önök ellen. Kérjük, pakolják össze a holmijukat, és hagyják el az ingatlant.
Lien a földre rogyott, a kezébe temetve az arcát, míg Duy vadul hadonászva próbált tiltakozni, de a rendőrök határozott mozdulattal terelték őket az ajtó felé. A drága tengeri ételek az asztalon maradtak, de már senki sem akart enni belőlük.
