A La Moraleja-i Vacsora Végjátéka és Doña Carmen Igazsága
A La Moraleja-i villa hatalmas étkezőjében a kristálycsillár fénye megcsillant a pezsgőspoharakon, de a levegőben feszülő feszültséget vágni lehetett volna. A tizennyolc illusztris vendég – üzletemberek, befektetők, három befolyásos újságíró és a madridi elit krémje – némán bámult a fôhely felé.
Doña Carmen, a nyolcvanéves matriárka ott állt a mahagóni asztal végénél, a fából készült sétabotja határozottan koppant a parkettán. Az arca kőkemény volt, a szemeiben pedig az a hajthatatlan méltóság izzott, amely egy egész generációt irányított.
Natalia, aki merész, sötétpiros selyemruhájában önelégülten foglalta el Lucía helyét – abban a székben, amelyen Lucía kilenc éven át ült a nehéz időkben, miközben a cég alapjait rakták le –, most hirtelen elveszítette a magabiztosságát. Az arca elfehéredett, a szája pedig kinyílt, de hang nem jött ki rajta.
– Kelj fel abból a székből – ismételte meg Doña Carmen, és a hangja, bár nem volt hangos, úgy zengett a teremben, mint egy csengő. – Ez a hely nem egy alkalmi vendégnek való, és különösen nem egy olyan valakinek, akinek a becsülete annyit ér, mint egy olcsó reklámplakát.
Álvaro, a cég ifjú vezérigazgatója, akinek a nevét eddig ünnepelték, most sápadtan emelkedett fel a székéből. A pohár a kezében megremegett, a bor szétfröccsent a hófehér terítőn.
– Nagyi… kérem… ne itt, ne most! – dadogta Álvaro, miközben a vendégek felé pillantott, akik kínosan fészkelődtek. – Natalia csak a cég új kommunikációs igazgatója, a protokoll szerint…
– Hallgass el, Álvaro! – vágott közbe Doña Carmen egyetlen, határozott kézmozdulattal. – Kilenc éven keresztül vak voltam, vagy inkább vak akartam lenni. Azt hittem, a fiam unokája egy olyan férfi lett, aki ismeri a hálát és a tiszteletet. De ma este, amikor látom, hogy a feleségedet – azt a nőt, aki eladta az örökölt karkötőjét is, hogy te egyáltalán elindíthasd ezt a vállalkozást – kint hagyjátok a sötétben, míg egy idegen bitorolja a helyét… megbuktatok. Mindketten.
