A La Moraleja-i vacsora előtt érkeztem, ahol vacsorát tartottam, és láttam egy nőt, aki a 9 éves székemben ült 18 vendég előtt. Amikor Álvaro lenézett, megkóstolta a zsebkendőt, és félreállt, de amikor Doña Carmen a padlón botlott, megjelent a kék papíraktatáska a 18 vendégemmel.

Kint, a madridi éjszakában a hűvös szél meglengette Lucía haját. Beszállt Doña Carmen kocsijába, amelynek a motorja halkan duruzsolt a sötétben.

Lucía hátranézett a kivilágított villára, ahol Álvaro a terasz korlátjába kapaszkodva bámulta a távolodó autó piros fényeit. Nem volt benne gyűlölet, sem harag. Csak az a mélységes megkönnyebbülés, amit az ember akkor érez, amikor végre leteszi a hátáról a mások által rárakott, túl nehéz terhet.

– Hová megyünk, Lucía? – kérdezte Doña Carmen, miközben Marina a volán mögé ült.

Lucía elmosolyodott, a csillagos ég felé emelte a tekintetét, és a kezében lévő kék aktatáskát szorosan a mellkasához ölelte.

– Haza, nagyi. Végre hazatérünk.