Natalia felállt a székből, az arca torzult a dühdtségtől és a félelemtől.
– Ez… ez csalás! Ez a nő egy senki! Az egész cég az övé… öhm, Álvaroé! – kiabálta, de a vendégek már undorral fordultak el tőle. Az egyik befektető, egy rangos madridi bankár, lassan felállt, felvette a kabátját, és a bejárat felé indult.
– Mr. Ortega, a tárgyalásainkat függőben tartjuk, amíg a jogi helyzetet tisztázzák. Ezzel a morállal nem üzletelünk.
Álvaro odarohant a nagymamájához, majd Lucíához akart lépni, de a lábai megroggyantak.
– Lucía… kérlek… hallgass meg! Nem így akartam… Natalia csak… ez csak egy üzleti kapcsolat volt, én…
– Nem tartozol magyarázattal, Álvaro – mondta Lucía. A hangja olyan nyugodt és hideg volt, hogy a férfi beleborzongott. – Kilenc éven keresztül azt hittem, hogy együtt építünk valamit. De ma este megértettem, hogy te csak egy bérlő voltál a saját életedben, és a pénz, amit kerestél, a gerincedet is elvette.
Lucía lassan odasétált az asztalhoz, kinyújtotta a kezét, és elemelte a kék aktatáskából a saját példányát. Aztán a tizennyolc vendég és a vakuk kereszttüzében a kijárat felé indult.
Az Út a Szabadság Felé
Doña Carmen nem maradt a villában. A botjára támaszkodva, emelt fővel indult el Lucía után.
– Várj meg, kislányom – mondta az idős asszony meleg, remegő hangon. – Nem azért neveltem fel ezt a családot, hogy egy napon ilyenné váljanak. Ha te elmégy innen, én veled tartok. Van még egy kis lakásunk a tenger mellett, ahol a citromfák még mindig ugyanúgy virágoznak, mint régen.
Álvaro ott maradt a csillogó, de mostanra teljesen romba dőlt La Moraleja-i étkező közepén. Natalia mérgesen felsikoltott, összetörte a borospoharát, és kirohant a házból, mielőtt a fotósok elérték volna. A vendégek elhagyták a helyszínt, a zene elhallgatott, és a hatalmas villa hirtelen olyan üresnek és hidegnek tűnt, mint egy sírbolt.
