II. RÉSZ: A kék bicikli nyomában
Két nappal később, szombat reggel Madrid utcáin még hűvös volt a levegő, amikor egy egyszerű, kopott sportbiciklin ülő férfi pedálozott a Paseo de la Castellana felől a munkásnegyedek irányába. Gonzalo Valverde volt az. Levetette a márkás öltönyeit, egy egyszerű farmerbe és fekete kapucnis pulóverbe öltözött, hogy ne hívja fel magára a figyelmet.
Tudta, hol lakik Lucía; a HR-osztály eldobott jelentéseiből még a felvételi interjú előtt feljegyezte a címet. Egy régi, kopott bérház volt Carabanchel szélén, ahol az udvarról még mindig a friss kávé és a pörkölt olaj illata szállt fel.
Amikor Gonzalo megérkezett a ház elé, meglátta a híres kék biciklit. Ott állt egy vaskorláthoz kötve, gondosan lelakatolva. Mellette egy idős úr – Don Eusebio, a szomszéd – éppen a növényeit öntözte egy műanyag palackból.
— Jó reggelt, uram! — köszönt rá Gonzalo barátságosan, miközben leszállt a saját kerékpárjáról. — Azt hallottam, ez a bicikli csodákra képes. Elvisz a Castellana irodáig anélkül, hogy feladná a harcot.
Don Eusebio felnézett, kissé gyanakodva mérlegelte az idegent, majd a rosszalló mosolyát felváltotta egy büszke kifejezés.
— Ez a bicikli nem a csodákról szól, fiam. Hanem az akaratról. Lucía, a szomszéd lány, ezzel jár dolgozni meg állásinterjúkra, mert nincs pénze a bérletre. És hidd el, többet ér, mint mindazok a drága limuzinok, amelyek az irodák előtt parkolnak.
Gonzalo bólintott. A szíve mélyén pontosan ezt akarta hallani.
— Ismeri Lucíát?
— Hát persze. Jó lelkű lány, keményen dolgozik, de a cégek csak a ruháját meg a papírjait nézik, ahelyett, hogy látnák, mi van benne. Tegnap is sírva jött haza, mert a Valverde Destino nevű helyen valami Mercedes nevű nő megalázta.
Gonzalo arca megkeményedett. Mercedes Salvatierra – a HR-igazgató, aki eddig azt hitte, hogy ő tartja kézben a céget – még nem tudta, hogy Gonzalo minden szót hallott a tárgyalóteremben.
