IV. RÉSZ: Az igazság pillanata a Paseo de la Castellana-n
Hétfő reggel a Paseo de la Castellana-i irodakomplexum főbejáratánál különleges nyüzsgés uralkodott. A dolgozók megdöbbenve figyelték, amint Gonzalo Valverde személyesen lép ki a főbejárathoz, nem pedig a mélygarázsba érkező limuzinból.
És mellette, a kopott, de tiszta sötétkék ruhájában, a kerékpárját toljá Lucía Martín.
Mercedes Salvatierra az üvegablakon keresztül nézte a jelenetet, az arca hirtelen kifehéredett. Amikor Gonzalo és Lucía beléptek a recepcióra, a HR-igazgató azonnal odasietett, és dadogva próbált magyarázkodni:
— Mr. Valverde… én nem tudtam… a protokoll szerint…
Gonzalo megállt, és a fagyos, határozott pillantásával elhallgattatta.
— A protokoll az, Mercedes, hogy a cégnél a tisztelet és a teljesítmény számít, nem pedig az, hogy ki milyen drága öltönyt visel. Lucía nemcsak hogy megkapja az állást, de ő lesz a dokumentumkezelési és belső auditálási osztály vezetője. És te… te pedig mostantól az ő irányítása alatt fogsz dolgozni, ha el akarsz számolni a saját hibáiddal.
A recepció csendes volt. Mercedes némán lehajtotta a fejét; a hatalma, amit eddig a külsőségekre épített, egyetlen pillanat alatt foszlott szét.
Lucía mély levegőt vett. Letette a textiltáskáját az új, tágas iroda asztalára, és kinézett az ablakon a Paseo de la Castellana forgalmára. A kék bicikli ott lent biztonságban parkolt, de ő már nem egy menekülő ember volt, hanem valaki, aki a saját erejéből ért a csúcsra.
Gonzalo odalépett hozzá, és egy halvány, de őszinte mosollyal nyújtotta a kezét.
— Készen állsz az első munkanapodra, Lucía?
— Mindig is készen álltam, Gonzalo — válaszolta Lucía, és a kézfogásuk pecsételte meg a jövőt.
Vége.
