III. RÉSZ: A találkozás a kávézóban
Egy órával később Lucía belépett a környékbeli kis családi kávézóba. A hétvégi reggeleken itt szokott segíteni a tulajdonosnak, egy idős néninek, hogy kiegészítse a szerény jövedelmét. Kötényt kötött, és nekilátott a kávéfőzésnek.
A pultnál egy magányos vendég ült, aki éppen egy bögre feketét kortyolgatott. Amikor Lucía odalépett hozzá, hogy megkérdezze, kell-e még valami, a férfi felnézett.
Gonzalo volt az.
Lucía lélegzete elakadt. Azonnal felismerte a férfit a tárgyalóterem hátuljából – azt a 39 éves embert, aki fehér ingben, nyakkendő nélkül hallgatta végig a megaláztatását, de nem szólt egy szót sem.
— Te… te ott voltál — suttogta Lucía, és a tálca megremegett a kezében. — Azért jöttél ide, hogy te is gúnyt űzz belőlem? Mert ha igen, rossz helyen jársz. Itt senki sem fizet azért, hogy megalázzanak.
Gonzalo letette a bögréjét, nyugodtan felállt, és a szemébe nézett.
— Nem azért jöttem, hogy gúnyt űzzek belőled, Lucía. Azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek a cégem nevében. És azért, hogy elmondjam: tévedtem, amikor azt hittem, hogy a vállalatot csak az öltönyök és a sima papírok tartják fenn.
Lucía hitetlenkedve nézett rá.
— A céged nevében? Ki vagy te?
— Gonzalo Valverde vagyok.
A kávézóban egy pillanatra minden hang elhalkult. Lucía szeme kerekre nyílt; a cég alapítója és tulajdonosa – a férfi, akiről azt hitték, csak a legmagasabb körökben mozog – ott állt előtte egy egyszerű kávézóban, Carabanchel szélén.
— A tulajdonos… — dadogta Lucía. — És mégis ott ültél csendben, amikor Mercedes kifigurázott?
— Mert látnom kellett — mondta Gonzalo komolyan. — Évek óta csak olyan embereket láttam a környezetemben, akik hízelegtek, pozíciót akartak, vagy a pénzemet keresték. Elfelejtettem, milyen az, amikor valaki az igazságért és a méltóságáért harcol. Amikor azt mondtad, hogy a ruhád azért szakadt el, mert tisztességesen kimosod, és nem azért, mert szívtelen vagy… abban a pillanatban tudtam, hogy a Valverde Destinónak nem egy újabb sima arcú technikusra van szüksége, hanem rád.
