2. RÉSZ: Az igazság pillanata és a kastély összeomlása
A tyúkól ajtaján kopogó hang élesen hasított bele az éjszakai csendbe. Tomás és Elisa összenéztek; a férfi arcán a döbbenet és a mély bűntudat váltakozott, míg Elisa tekintetében hideg, rendíthetetlen elszántság ragyogott. A kopogás megismétlődött, ezúttal erélyesebben, majd Beatriz Alcántara csípős, parancsoló hangja szűrődött be a fatuskókon keresztül:
– Elisa! Mit csinálsz még mindig ébren lenn? Nem azért tartunk itt, hogy pazarold az áramot. Ha holnapra nincs kész a reggeli a vendégeknek, te takarítod ki az istállót is!
Tomás egyetlen gyors mozdulattal intett Elizának, hogy maradjon csendben, miközben ő maga a nehéz, rozsdás ajtó felé lépett. Kezét a reteszre tette, és egyetlen határozott rántással feltárta az ajtót.
Az éjszakai sötétből Beatriz Alcántara lépett elő, mögötte a férjhez hasonlóan döbbent arcú Rodrigóval. Az anya már nyitotta a száját, hogy újabb sértést vágjon menyének a fejéhez, amikor megpillantotta a fiát.
A szavak megakadtak a torkán.
– Tomás…? – suttogta Beatriz, és a szemei kerekre nyíltak a meglepetéstől. – Te… te már visszatértél Európából? Miért nem szóltál? És… mit keresel te itt, ebben a nyomorult fészerben a szolgálóval?
Tomás nem mozdult. Magas, kisugárzó alakja szinte betöltötte a nyílást, a tekintete pedig olyan hideg volt, amilyet a családtagok még soha nem láttak rajta.
– A feleségem a nevem, anya – mondta Tomás mély, fenyegető nyugalommal a hangjában. – Nem a szolgálód. És ahogy elnézem, önök mindannyian nagyon elfoglaltak voltak az otthonom feldúlásával, miközben én az overseas piacokon dolgoztam azért, hogy ezt a haciendát fenntartsam.
Rodrigo elé Lépett, próbálva visszanyerni a magabiztosságát, bár a hangja enyhén remegett:
– Tomás, öreg fiú… félreérted a helyzetet. Csak… csak próbáltuk rendre szoktatni. Tudod milyenek a vidéki nők, elszállt a fejük…
