Beatriz a terasz korlátjába kapaszkodott, a lábai alól kicsúszott a talaj.
– Ezt nem tehetitek meg! Ez az én családom vagyona! – sikoltotta, de a hangja elveszett a reggeli szélben.
Rodrigo dühösen próbált tiltakozni, de a rendőrök bilincset pattintottak a csuklójára, amikor kiderült, hogy a csempészett áruk tárolásában is érintett a La Quemada raktárakban. Marianát, aki mindvégig asszisztált a manipulációkhoz, szintén kihallgatásra kísérték.
Új hajnal a Hacienda Los Encinosen
A déli órákra a kastély udvara elcsendesedett. A korábbi fojtogató, kegyetlen légkör, amelyet Beatriz és köre tartott fenn éveken át, végleg elillant. A dolgozók, akik eddig félve hajtották le a fejüket, most megkönnyebbülten suttogtak egymás között, láthatóan üdvözölve a változást.
Tomás és Elisa a főház napsütötte teraszán álltak, kávét kortyolgatva. A férfi óvatosan a feleségére nézett, a szemében mély bűntudat és hála tükröződött.
– Sajnálom, Elisa – mondta Tomás halk, megtört hangon. – Hogy vak voltam. Hogy elhittem, minden rendben van, miközben te itt küzdöttél a túlélésért a saját otthonodban.
Elisa a távolba nézett, a zöldellő mezők felé, ahol a napfény végre melegen borította be a tájat. Lassan letette a csészéjét az asztalra, és a férfira emelte a tekintetét.
– Nem a múltat kell sajnálnod, Tomás – mondta nyugodtan a nő. – Hanem azt a jövőt, amit mostantól közösen építünk. De egy dolog biztos: a kulcsokat mostantól én őrzöm.
Tomás elmosolyodott, átkarolta a feleségét, és tudta, hogy a milliomos visszatérése nem egy gazdag birodalom megőrzéséről szól, hanem arról, hogy végre megtalálta az igazi otthonát.
