2. RÉSZ: Az öregasszony titka és a pueblai igazság pillanata
Az Atlixco felé vezető út mentén álló régi ház rozsdás bádogtetője alól áradó dohos illat és a zuhogó eső monoton kopogása hirtelen megszűnt létezni Magdalena számára. Az idős asszony, akinek a keze megremegett a papírlapok hajtogatása közben, mélyen a varrónő szemébe nézett. A szél még mindig süvített a sarkokon túl, de a konyhában most olyan sűrű, tapintható csend nehezedett a levegőre, ami szinte megfagyasztotta az időt.
– A nővérem… – ismételte meg az idős asszony, akit a helyiek csak Doña Carmo néven ismertek. – Hónapok óta keres valakit, aki nemcsak varrni tud, hanem ismeri a régi, kényes szövetek titkát is. Azt a selymet, amivel Doña Beatriz Salgado megvádolt, nem te tönkretetted, Magdalena. Azt a selymet a Salgado család saját raktárában kezelték rosszul egy olcsó festékanyag miatt, hónapokkal ezelőtt, mielőtt még hozzád került volna a hír. És a nővérem… ő Doña Beatriz volt főkönyvelője, mielőtt elűzték volna a birtokról.
Magdalena lélegzete elakadt. A nehéz teher, ami nyolc hete nyomta a vállát – az üres asztal, a boltos felgyülemlett hitelkártyája, és a kislánya, Lucía könnyei az iskolai udvaron –, egyetlen pillanat alatt átalakult. A félelem helyét átvette a tiszta, hideg igazság.
– Bizonyítékod van rá? – kérdezte Magdalena, és a hangja stabilabb volt, mint valaha.
Doña Carmo bólintott, majd kinyitott egy kopott, bőrből készült irattartót, amely a kályha mögötti száraz rejtélyben lapult. Előhúzta a régi számlákat, a raktári jegyzőkönyveket és azokat a kézzel írott leveleket, amelyek feketén-fehéren bizonyították: Beatriz Salgado szándékosan hozott létre egy hamis vádaskodási hullámot, hogy elhallgattassa Magdalena független kis műhelyét, mielőtt az elvehette volna a falu legfontosabb megrendeléseit.
A visszatérés San Jacinto del Ríóba
Másnap kedd volt – a San Jacinto del Río piacának napja Pueblában, amikor a legélénkebb a nyüzsgés, és ahol a pletykák tüskés gyomnövényként terjednek a portékák között.
