2. RÉSZ: A gyűrű és a csend
A menyasszonyi öltöző fülledt csendjét csak a távoli vendégek mormogása törte meg. A tizenhatodikat számláló vendégsereg ott lent, a boadillai birtok kertjében épp a szertartás kezdetét várta, mit sem sejtve arról, hogy a fenti szobában egy egész élet tervei omlottak össze.
Lucía a kezében tartotta a 450 000 eurós becslést tartalmazó papírlapot. A betűk összefolytak a szeme előtt, de a szívében a fájdalom hirtelen tiszta, hideg dühbe csapott át. Nem volt szükség több szóra. Nem volt szükség arra, hogy Mercedes és Álvaro még tovább magyarázza a „közös jövő” gazdasági előnyeit, amelyek alapját a halott szülei emlékei, a kert hortenziái és az apja kávéscsészéje jelentették.
Álvaro előrelépett, a kezét békülékenyen nyújtotta felé, és miközben a fülébe súgott, a hangja szinte könyörgéssé vált:
– Lucía, kérlek… Ne csinálj jelenetet most. Kint van a tizenhat vendég, ott van a nagynénéd Zaragozából, a fotós, mindenki. Házasodjunk össze, és ígérem, hogy megbeszéljük a házat. Bármit megbeszélhetünk, csak ne most… ne a templom… illetve a kert előtt!
Lucía lassan felnézett. A szemeiben semmi kétség nem maradt.
– Azt mondtad, hogy együtt hozzuk meg a döntéseket, Álvaro – mondta a hangja olyan hűvösen, mint a téli szél. – De te már eldöntötted. Kiárultad a múltamat, a szüleim emlékét, még antes, hogy egyáltalán az oltár elé álltunk volna.
Lehúzta a bal gyűrűsujjáról a csillogó eljegyzési gyűrűt, és tiszta mozdulattal ráejtette az asztalon fekvő költségvetési papírok tetejére.
– A ceremónia elmarad. Mondd meg a vendégeknek, amit akarsz.
Mercedes arca eltorzult a dühdtségtől.
– Te megőrültél, kislány! – szörnyülködött az anyós. – Egyetlen pillanat alatt tönkreteszed a családi kapcsolatokat és a jövőtöket egy régi, rohadó ház miatt?
– Nem a jövőnket teszem tönkre, Mercedes. A sajátomat mentem meg – mondta Lucía, majd a nehéz fehér ruhája uszályát kissé megemelve sarkon fordult, kitárta az öltöző ajtaját, és Clara – a legjobb barátnője – kíséretében elhagyta a birtokot.
