A St. Agnes Hospice 217-es szobájában a levegő hirtelen megtelt azzal a nehéz, fojtogató feszültséggel, amit semmilyen steril kórházi illatosító nem képes elfedni. A falon lévő kereszt árnyéka hosszan nyúlt el a linóleumpadlón, miközben Mark és Diane ott álltak a hospice ágy mellett, mint két idegen, akik véletlenül tévedtek be egy olyan szentélybe, aminek a küszöbét sosem tisztelték.
– Ez… ez nevetséges – dadogta Mark, és az arca vörösre váltott a hirtelen feltörő indulattól. – Hogy mertél hátunk mögött bármilyen jogi dokumentumot aláírni a házról? Az anyánk háza mindkettőnké! Nekünk is ugyanannyi jogunk van…
– Nektek jogotok van ahhoz, hogy itt legyetek, és kézen fogva tartsátok, amíg elmegy – vágott közbe Laura, és a hangja – amely eddig mindig halkan, engedelmesen alkalmazkodott a kórházi csendhez – most olyan acélkeményen és tisztán csengett, hogy Mark és Diane is ösztönösen hátrább léptek egy fél lépést. – De ti nem azért jöttetek. Ti azért jöttetek, hogy felosszátok a tetemet, mielőtt még meg sem hűlt.
Diane szeme kerekre nyílt a döbbenettől. Egy ideig nem talált szavakat, majd a gőg, ami egész életében a páncélja volt, ismét átvette az irányítást.
– Te önző, manipulatív… Egész végig ezen járt az eszed, ugye? Hogy kiszoríts minket az örökségből, miközben mi dolgoztunk, és…
– Míg ti dolgoztatok? – Laura egyetlen lépéssel odalépett a nővéréhez. A kék műanyag tál a kisasztalon halkan megoccant a mozdulatától. – Hányszor voltál itt az elmúlt nyolc hónapban, Diane? Hányszor törölted le a homlokát, amikor a láza harmincnyolc fok fölé szökött? Hányszor hallgattad végig a félelmait éjszaka, miközben te a saját kis tágas nappalidban ültél, és azt számolgattad, hogy a tündéri kis külvárosi házat mennyiért lehet eladni egy ingatlanfejlesztőnek?
Diane elhallgatott. A szája megrezzent, de egyetlen hang sem jött ki rajta. Mert tudta, hogy az igazság ott lóg a levegőben, és semmilyen jól felépített mondat nem tudja leplezni.
