A szoba sarka felől, a hospice ágyból ekkor egy halk, rekedtes sóhaj hallatszott.
Mindhárman elhallgattak.
Anya – a vékony, megfáradt test a barna takaró alatt – lassan, erőtlenül fordította a fejét a hang irányába. A szemei, amelyek az elmúlt napokban szinte folyamatosan zárva voltak, most résnyire kinyíltak. Nem Markot kereste. Nem Dianét nézte.
A vak, törékeny keze, amely az előbb még Laura ujjait szorította, most kicsit feljebb csúszott, és bizonytalanul tapogatózott a levegőben.
Laura azonnal lehajolt, és a tenyerébe fogta azt a gyenge, szinte átlátszó kezet.
– Itt vagyok, anya – suttogta Laura, és a hangjából most már minden keménység eltűnt, helyét átvette az a határtalan, mély szeretet, ami az egész nehéz időszakot végigkísérte. – Itt vagyok veled. Senki sem megy sehova.
Az idős asszony ajka megrezzent. Nem tudott beszélni – a tüdője már túl gyenge ήταν ahhoz, hogy szavakat formáljon –, de a tekintetében ott ragyogott az a fénysugár, amit semmilyen jogi papír, semmilyen gyűlölet és semmilyen kapzsiság nem tudott elvenni tőle: a béke.
Anya tudta. Egész végig tudta, hogy Laura az egyetlen, aki nem a vagyonát, hanem őt magát látta a takaró alatt.
Mark a testvérére, Diane-ra nézett, majd a szobában lévő feszültségre, ami most már nem a düh, hanem a teljes lebukás csendjévé változott. A táskájához nyúlt, amit a székre dobott.
– Menjünk, Diane – mondta Mark alig hallhatóan, és a hangjában felbukkant a szégyen első halvány jele. – Itt… nincsen keresnivalónk.
Diane még egyszer, gyűlölködő és tehetetlen pillantást vetett Laurára, de a szavak már elhagyták. Megfordult, és a bátyjával együtt kikerülte az ágyat, majd csendben kitámolyogtak a 217-es szobából. A folyosón a lépteik gyorsan elhaltak, miközben a hospice nehéz, fehér ajtaja lassan behúzódott mögöttük.
A szobába visszatért a mély, tiszta csend.
