Everett hirtelen megfordult, és Bennettre meredt.
– Mit mondtál?!
– Pontosan azt, amit hallott, Everett – lépett egy lépést előre Karen Vega, kinyitva a fekete bőr aktatáskát, és előhúzva egy vastag, hivatalos dokumentumcsomagot. – Mr. Langley három évvel ezelőtt álnéven és alacsonyabb szintű pozícióban lépett be a Reddic Hospitalityhöz. Nem azért, mert munkára vagy pénzre volt szüksége, hanem mert az igazgatóságunk meg akarta vizsgálni a cég belső működését, mielőtt véglegesítjük a felvásárlást. És nos… az eredmények lesújtóak voltak.
A birodalom, amit elutasítottak
Karen odalépett az asztalhoz, és a papírokat pontosan arra a helyre tette, ahová Everett az előbb a megalázó, 75 000 dolláros csekket tolta.
– Itt van a részvényesi határozat – mondta Karen hűvös, hivatalos hangon. – A Langley Meridian Group a mai napon érvényteleníti a Reddic Hospitalityvel kötött összes hitelgaranciát. Ezenfelül… mivel a cég likviditása gyakorlatilag a mi tőkénktől függött, holnap reggel kilenc órakor a csődeljárás megkezdődik, hacsak az igazgatóság át nem ruházza a teljes irányítást a konszernünkre.
A szobában lévő levegő megfagyott.
Everett Reddic, aki néhány perce még az asztfőn álló úrnak hitte magát, most úgy festett, mint akit arcon csaptak egy acélrúddal. A lábai megroggyantak, és a bőrkanapéra zuhant. A kezébe temette az arcát; a milliárdos birodalom, amelyet egész életében épített, egyetlenetlen aláírással kártyavárként omlott össze.
– Dorian… – suttogta Camille, és könnyek árasztották el az arcát. Letérdelt a lábamhoz a szőnyegre, és megpróbálta megérinteni a kabátom szélét. – Kérlek… mi házasok vagyunk! Évek óta együtt vagyunk! Nem teheted ezt velünk… velem! Téged szerettelek, nem a pénzt!
Lehajoltam hozzá. Nem volt benne gyűlölet. Csak az a jeges, végtelen üresség, amit az ő saját tettei hoztak létre.
