Licenciado Madero ügyvéd lépett be a terembe, két egyenruhás rendőrtiszt kíséretében. A kezében hivatalos dokumentumok voltak, és a kivetítő felé intett. Egy gombnyomással a kivetítőn lévő születésnapi fotók hirtelen eltűntek, és helyüket a banki átutalási bizonylatok, a csalási jegyzőkönyvek, valamint a teherautó eredeti tulajdoni lapja vette át, amelyen feketén-fehéren Elena neve szerepelt.
A teremben hirtelen síri csend lett. A zene elhallgatott.
– Mauricio Silva úr és Beatriz asszony – mondta a vezető tiszt rideg, hivatalos hangon, miközben előhúzta a bilincset. – Letartóztatjuk csalás, vesztegetés, valamint lopott vagyon birtoklása alapos gyanújával. A rendezvényterem számláit, amelyek a cég elsikkasztott alapjaiból lettek kifizetve, a mai nappal zároltuk, a gépjárművet pedig visszaszolgáltatjuk a jogos tulajdonosának.
Mauricio arca halotti sápadt lett. A szemei kiugradtak a helyükről, miközben a kollégái és az igazgatója döbbenten fordultak el tőle.
– Elena… te… te ezt nem teheted meg! A család vagyunk! – dadogta Mauricio, miközben a bilincs hideg kattanása törte meg a fojtogató csendet a teremben.
Elena közelebb lépett a volt férjéhez, és a szemébe nézett.
– A család ott kezdődik, Mauricio, hogy nem hagysz egy embert a műtő asztalán haldokolni azért, hogy egy éjszakás pompát vegyél az anyádnak. Az apám műtétjéhez szükséges pénzt pedig – a cég zárolt számláibland és a te eladott ingatlanaidból – a holnapi nap folyamán a bíróság közvetlenül a kórház számlájára utalja.
Három nappal később Elena a kis műhelyében állt. A napfény kellemesen sütött be az ablakon, miközben a kárpitot igazgatta a varrógépen. Az udvaron ott állt a teherautója – az övé, amit senki sem vehetett el tőle.
A telefonja megcsörrent. Apja, Rubén hívta a kórházból, a hangja pedig erős volt és tele élettel:
– Kislányom… a sebész azt mondta, a pénz megérkezett a számlára. A műtétet szerdán elvégzik. Újra járni fogok.
