– Hová mész? – kérdezte riadtan David, felpattanva a székből. – Elena, ne csináld ezt! Meg tudjuk ezt beszélni! Párterápiára megyünk! Bármit megteszek!
– Nyolc hónapig vártam, David – mondtam. – Nyolc hónapig reménykedtem benne, hogy egy nap észreveszed, mennyit adok fel magamból azért, hogy ti jól legyetek. De ma délután, amikor az anyád házában azt mondtad: „Kérj tőle bocsánatot most azonnal, vagy menj el”, megmutattad, hol a helyem az életedben. Én csak egy opció voltam, akit fel lehet áldozni a kényelmedért.
– Szeretlek! – kiáltotta, és a hangja megtört.
– Lehet, hogy szeretsz, David – néztem a szemébe. – De nem tisztelsz. És nem védesz meg. Egy olyan házasságban, ahol nincs tisztelet és biztonság, a szeretet csak egy üres szó.
A piros műanyag poharak mellé tett arany karkötőre néztem az előszobai asztalon.
– A karkötőt tartsd meg – mondtam halk, szinte suttogó hangon. – Emlékeztetőül arra, hogy mit vesztettél el ma délután egy hamis vád miatt.
Kinyitottam az ajtót. Az éjszakai levegő hűvös és friss volt. David utánam jött a teraszra, de nem ért hozzám. Tudta, hogy az a határ, amit ma átlépett, nem visszafordítható.
– Elena, kérlek… – mondta még utoljára.
– Isten veled, David.
6. Fejezet: Az új nap
A barátnőm, Maja vendégszobájában ébredtem másnap reggel. A napfény áttört a redőnyökön, és életemben először hosszú hónapok óta úgy éreztem, hogy tudok lélegezni. A mellkasomra nehezedő szorító érzés – a titok és a megfelelési kényszer súlya – végleg eltűnt.
A telefonomon több tucat nem fogadott hívás és üzenet volt. Davidtől, Barbarától, sőt, meglepő módon két üzenet Chloe-tól is.
Megnyitottam Chloe üzenetét.
„Apa megmutatta a videót. Nem tudtam, hogy Barbara kamerája működik. Sajnálom.”
Nem volt benne igazi bűnbánat, csak a lebukottak hűvös elismerése. De nem haragudtam rá. Chloe csak egy tizenhat éves lány volt, akit a szülei hibái és a határok hiánya formáltak olyanná, amilyen. A felelősség nem az övé volt, hanem a felnőtteké, akik hagyták, hogy idáig fajuljanak a dolgok.
