Mark nyelt egy nagyot. A szeme cikázott a szobában, meglátta a fura berendezést, a naplókat és a mellette álló, idegen embert, aki egy tudományos intézet jelvényét viselte a zakóján.
– Figyelj, Laura… tévedtem – mondta Mark, és a hangja hirtelen azzá a könyörgő, olcsó hangnemmel csusszant fel, amit a bajban lévő emberek használnak. – A kapcsolat… azzal a nővel, vége van. Elhagyott, amikor a cég utolsó negyedéves jelentései bedőltek. És a bankszámlák… valami hiba történt a könyvelésben. A szövetségi adóhivatal vizsgálódik. Azt hittem, ez a föld értéktelen, de a megyei hivatalban ma reggel leadtak egy bejelentést egy környezetvédelmi kutatásról ezen a környéken. Azt mondják, ez a régi ingatlan tulajdonosának jogai… azok mindent érnek. Vissza kell csinálnunk a megállapodást. Újra egy család vagyunk, nem?
Dr. Harrison lassan felállt az asztaltól. A szemüvegét az ujjával megigazította, majd Markra nézett.
– Uram, azt javaslom, mielőtt bármilyen jogi lépést tenne, nézze meg a tulajdoni lapot. Mrs. Bennett nemcsak a föld tulajdonosa, hanem a területen talált összes történelmi és tudományos archívum kizárólagos birtokosa is. És amennyire én tudom a jogi szakértőktől, a szövetségi törvények értelmében a tengerparti rezervátum területén semmilyen kereskedelmi vagy magánépítkezés, sem pedig céges vagyonátruházás nem érvényes, amit a környezetvédelmi minisztérium jóváhagyása nélkül próbálnának megmozgatni.
Mark elsápadt. A mappája a kezében megremegett.
– Te… te ezt tudtad? – nézett Laurára. – Tudtad, hogy mi van itt?
Laura elmosolyodott. Egy olyan mosoly volt ez, ami nem a haragtól, hanem a teljes, tiszta felszabadulástól ragyogott.
– Nem, Mark – mondta csendesen Laura. – Nem tudtam, hogy a nagymamám mit rejtegetett a padló alatt. De azt tudtam, hogy amilyen ember vagy te, soha semmit nem adnál nekem ingyen, ha az valóban értékes lenne számodra. Az a tény, hogy ezt a „szemetet” dobtad nekem, volt a legjobb ajándék, amit életemben kaptam. Megszabadított tőled.
