– Laura, kérlek! – Mark térdre rogyott volna a kopott fapadlón, de a szélvédett ajtó hirtelen megint megnyikordult.
Kint, a rozsdás kapun túl, újabb két autó fékezett le. Nem bérautók voltak. Hivatalos, fekete terepjárók, oldalukon a szövetségi természetvédelmi szolgálat címerével, és mögöttük egy helyi rendőrségi kocsi villogó kék fényei világították meg a sötét öblöt.
Dr. Harrison az ablakhoz lépett.
– Úgy látszik, megérkeztek a kollégák a washingtoni hivataltól. És félve kérdezem, de a parkfenntartási törvények szerint a birtok területén tartózkodó illetéktelen személyeket el kell távolítani… különösen, ha pénzügyi csalással gyanúsítják őket a szövetségi zónában.
Mark hátrahőkölt. A rettegés, ami a szeméből áradt, most már nem a cégcsőd, hanem a teljes megsemmisítés jele volt. Mert rájött: az a nő, akit negyven év után egy pohár kávé mellett egy mozdulattal kidobott az életéből, most nemcsak a múltját nyerte vissza, hanem a jövőt is.
Laura megfordult, odasétált a kandallóhoz, és egy darab száraz fát dobott a lángok közé. A tűz felserkent, meleg fényt vetve a szobára.
– Vidd a Subarumat, ha akarsz, Mark – mondta Laura hátra sem nézve. – Nekem már nincs szükségem arra, hogy bárhová is elmeneküljek. Otthon vagyok.
