Nem a reptérre mentem elé. A házunkban vártam rá, a tágas, napfényes nappaliban, ahol majdnem négy évtized emlékei halmozódtak fel. Az asztalon egyetlen pohár bourbon állt, mellette pedig két vastag, fekete mappa.
Beverly 17:30-kor lépett be a bejárati ajtón, kigurítva a bőröndjét. Csinos volt, pihentnek tűnt, a száján hamis mosoly ült.
– Szia, kicsim! – mondta vidáman, miközben letette a táskáját. – Olyan jó újra itthon lenni. Corrine üdvözöl, és hoztam neked…
– Ülj le, Beverly – mondtam halkan, meg sem mozdulva a székemben.
Beverly megtorpant. A hangom éle elárulta, hogy valami megváltozott.
– Calvin? Mi a baj? Jól érzed magad? A vérnyomásod…
– Az aláírásom, Beverly – mondtam, és a képernyő felé fordítottam a mappát, amelyen a Whitfield Avenue-i ingatlan hamisított dokumentuma feküdt. – És a szerda esti biztonsági felvétel a belvárosi hotelből.
Beverly mozdulatlanná dermedt. A mosoly elpárolgott az arcáról, mintha egy álarcot húztak volna le róla. A tekintete a mappára tévedt, majd vissza rám. Pánik futott át a szemén, de hamar felváltotta a hűvös, védekező düh.
– Mióta… mióta kémkedsz utánam? – sziszegte.
– A hotel igazgatója hívott fel szerda este 10:30-kor – feleltem. – Láttam a videót. Láttam, ahogy Randolph szorosan fogja a kezedet, miközben bejelentkeztetek a szobába. És láttam az aláírásomat is, amit a vejem hamisított a tudtom nélkül.
– Calvin, ezt meg tudom magyarázni… – lépett közelebb, próbálva visszatérni a megszokott, manipuláló hangnemhez.
– Nincs mit magyarázni, Beverly — mondtam. — A tárgyalás lezárult. Mielőtt hazajöttél volna, Raymond intézkedett: a bíróság zárolta a Whitfield Avenue-i ingatlan átruházását okirat-hamisítás gyanúja miatt. A banki számláinkat zároltattam. És a rendőrség már kiadta az elfogatóparancsot Randolph ellen büntetőjogi csalás és hamisítás miatt.
Abban a pillanatban a bejárati ajtónál nyílt a zár.
