– Ivy – mondtam végül, s a hangom határozott volt, de nem kegyetlen. – Tudod, mi a baj Garrettel? És mi a baj veled? Azt hittétek, hogy a felnőtt élet annyiból áll, hogy összeházasodtok, vettök egy autót, és a háttérben mindig ott lesz valaki, aki befogja mögöttetek a lyukakat. Én öt év özvegység után egyedül építettem fel ezt a békét. Nem azért fizettem havi 920 dollárt a harminckét éves fiam luxusára, hogy elkényeztessem, hanem mert anya voltam. De amikor a fiám az arcomba vágta, hogy nem tartozom ide… onnantól kezdve megszűnt az anyagi kötelezettségem is.
Ivy arca eltorzult. – Szóval nem segítesz? Semmiben sem?
– De igen, segítek – mondtam, mire a nynő szemeben felcsillant egy utolsó szalmaszálnyi remény. – Megtanítalak titeket arra, hogyan kell felnőni. Ez az igazi segítség. Mert ha most kimentenélek benneteket, jövő hónapban újra itt állnál. Menjetek haza, Ivy. Beszéljétek meg Garrettel, hogyan tudjátok lemondani a felesleges dolgokat, hogyan kell eladni a raktárban porosodó felesleges holmikat, és hogyan kell saját magatok fizetni a számláitokat.
Ivy felállt. A pékségből hozott kis doboz ott maradt az asztalon, de már senki sem törődött vele. A tekintetében a kétségbeesés lassan átváltott a rideg valóság elfogadásába. Szótlanul sarkon fordult, kiment az ajtón, és elhajtott.
A nehéz ébredés
A következő hetekben a vihar igazi ereje akkor csapott le Garrettékre, amikor kénytelenek voltak szembenézni a számokkal.
Garrett még egyszer – pontosabban kétszer – megpróbált felhívni. Az első hívásban még dühöngött, azzal fenyegetőzött, hogy soha többé nem látom a unokáimat (ha lesznek), és hogy kitagad a szívéből. Kifejtettem neki, hogy egy olyan embert kitagadni, aki már amúgy sem tart a család részének, nem túl nagy fenyegetés. A második hívásban már csendesebb volt, de még mindig azt akarta, hogy „kölcsönözzek” neki háromezer dollárt a biztosítási elmaradásokra. Nem vettem fel a telefont.
