Colleen – a második feleség, aki az egész este során a tökéletes háziasszony mosolyával mérgezte a levegőt – most hirtelen felállt a székéből. A gyöngynyaklánca megcsikordult a nyakán.
– Janet, ne csinálj már jelenetet a saját fiad esküvőjén! – sziszegte Colleen, és a hangja nem volt kevésbé metsző, mint egy fűrész. – Richard csak nagylelkű akart lenni! Ti itt mindannyian el vagytok maradva a valóságtól! Egy öreg, elhanyagolt faházról beszéltök, aminek a fenntartására ez a nő már évek óta képtelen! Mi meg akartuk menteni, hogy Adamnek ne a romok között kelljen töltenie a hétvégéit!
– Elég legyen, Colleen! – kiáltotta Lily, a menyem. Az arcán lepergett a menyasszonyi smink egy része a sírástól, de a szemeiben bátor tűz égett. Lily odalépett hozzám, átkarolta a vállamat, majd a suhanó, dühös pillantását Richardékra szegezte. – Mi nem kértünk semmiféle lopott házat! Mi csak azt akartuk, hogy a családunk békében ünnepeljen. De úgy látszik, ebben a teremben egyetlen ember van, aki nem ismeri a becsület szót, az pedig te vagy, Richard.
2. Fejezet: A kivonulás
A bálteremben elszabadult a pokol.
A vendégek egy része kínosan fészkelődött a székében, mások hangosan suttogva kezdték elhagyni az asztalokat. Az idős rokonok döbbenten rázták a fejüket. Richard még egyszer megpróbált a mikrofonhoz nyúlni, de a terem hangosítója – talán az étterem menedzserének diszkrét parancsára – hirtelen elnémult. A mikrofonból csak egy tompa búgás hallatszott.
Adam nem nézett többet az apjára. Lassan odasétált hozzánk, a nyakkendőjét a nyakánál meglazítva, mintha alig kapna levegőt.
– Anyu… – mondta halkan, és a szemeiben felsejlett mindaz a fájdalom, amit Richard egész este megpróbált elfedni a hamis, nagylelkű szavaival. – Sajnálom. Nem tudtam róla. Esküszöm, nem tudtam, hogy ehhez a köteghez nyúlt. Azt hittem… azt hittem, apám végre megváltozott.
