Megérintettem a fiam arcát, ugyanazzal a gyengédséggel, amivel harminc évvel ezelőtt, a duplexünk hideg éjszakáin is simogattam, amikor a kazán elromlott, és csak nekünk kellett egymásra támaszkodnunk.
– Tudom, fiam – mondtam szelíden. – Te nem vagy felelős azért, amit mások a nevedben próbálnak elvenni. De most… mennünk kell. Ez az este Lilyé és a tiéd. Nem hagyjuk, hogy ez a hazugság tönkretegye az esküvőtöket.
Lily azonnal megragadta Adam kezét.
– Mi is jövünk, anyu – mondta határozottan a menyem. – Nem maradunk egy olyan helyen, ahol a saját családunk hátulról próbál tőrbe csalni minket.
És ott, a bálterem közepén, a feldíszített asztalok és a drága virágcsokrok között, Adam, Lily és én hármasban elindultunk a kijárat felé. Richard ott állt a pulpitus mellett, a papírjai a földre hullottak, Colleen pedig tehetetlen dühében a táskáját szorongatta. Senki sem tapsolt. Senki sem kiabált utánunk. Csak a tiszta, nehéz csend kísérte a lépteinket – az a csend, amit semmilyen pénz nem tudott megvásárolni.
3. Fejezet: A tóparti reggel
Két nappal az esküvő után a Sturgeon Bay-i faházban ültem a kopott, göcsörtös faborítású tornácon.
A kávéscsészémben a gőz lassan szállt fel a hűvös, októberi levegőbe. A Michigan-tó hullámai simogatták a partot, a fa móló deszkái pedig halkan nyikorogtak a reggeli szélben – pontosan úgy, ahogy apám idejében mindig.
A kocsibeállón hirtelen egy ismerős autó fékezett le. Adam lusta, de biztos mozdulattal szállt ki a kocsiból, mellette pedig Lily hozta a kávét egy termoszban.
Nem szóltak sokáig, amikor feljöttek a lépcsőn. Csak leültek mellém a kopott padra, és együtt néztük, ahogy a nap felkuszál a vízfelszín fölé, aranyló fényt festve a cédrusfákra.
– Richard azóta tíz alkalommal hívott – mondta Adam, miközben a bögréjét forgatta a tenyerében. – Azt üzeni, hogy az egész csak egy „félreértés volt a jogi osztályon”. Azt mondja, a cég ügyvédje rosszul értelmezte a papírokat.
