Ekkor valami váratlan dolog történt.
A váróterem sarkában ülő, öltönyös férfi – aki alig tíz perce még kiabált és a folyamat lassításával vádolta Nanát – lassan felállott. Az arca még mindig vörös volt a szégyentől. Odalépett a pulthoz, elővette a tárcáját, és kivett belőle három százdolláros bankjegyet. Beleejtette a pulton lévő adománygyűjtő perselybe.
– Én… elnézést kérek – mondta halkan, Nanára sem merve nézni. – Az én kutyám csak egy éves rutinoltásra jött. Nincs jogom panaszkodni.
A férfi példája olyan volt, mint egy kavics a csendes tóban. A nő, aki korábban a lábával kopogott, odalépott, s kivett hatvan dollárt a táskájából. Egy másik idős úr ötvenet adott. Pár perc leforgása alatt a váróteremben lévő emberek – akiket az imént még csak a saját rohanó életük és a telefonjaik képernyője érdekelt – közösen több mint ötszáz dollárt gyűjtöttek össze Leo kismacskájának a kezelésére.
Calliope könnyes szemmel számolta a pénzt, majd visszautalta Nana kártyájára a túlfizetett összeget.
– Úgy tűnik, Eldora néni – mosolygott a recepciós –, hogy a mai napon maga nemcsak egy macskát mentett meg, hanem minket is emlékeztetett valamire.
Másnap reggel a napfény áttörte az ohiói ködöt. Bementem Nanához a kis kertes házába. A konyhában már ott rotyogott a kávé, s a tegnap megváltott fájdalomcsillapítóktól megkönnyebbült golden retrieverem, Buster békésen szuszogott a kanapé mellett.
Röviddel tíz óra előtt megszólalt a csengő.
Amikor kinyitottam az ajtót, Leo állt ott a verandán. A kezei tiszták voltak, a haját megfésülte, s a karjában egy kis hordozót tartott. Mögötte Dr. Vance állt a saját autójával.
– Bejöhetünk? – kérdezte a doktor mosolyogva.
Nana a konyhából botorkált elő, s amint meglátta a hordozót, a keze a szívéhez repült.
Kinyitottuk a műanyag dobozt. Benne, egy puha, meleg takaróba csavarva ott feküdt a kismacska. A szőre még borzas volt, s a hátsó lábán kötés virított, de a szemei nyitva voltak. Amikor Nana finoman hozzáért a fejéhez, a kis lény halk, rekedtes, de határozott guruló fonással válaszolt.
