– Életben maradt – suttogta Leo könnyes mosollyal. – A doki azt mondta, kiengedhetjük. De nekünk a bérházban nem lehet állatot tartani…
Nana felnézett a fiúra, majd a macskára. Az arcán megjelent az a semmivel sem összetéveszthető, meleg mosoly, amit gyerekkorom óta úgy imádtam.
– Még tegnap eldöntöttem, mi lesz a sorsa, ha túléli – mondta Nana csendesen. – A neve Bátor lesz. És az én konyhámban mindig jut majd neki egy tálka tej és egy meleg fekhely.
Rám nézett, s halkan hozzáfolytatta:
– És azt hiszem, Leóra is ráfér egy kis segítség. Az ablakaim valóban meglehetősen piszkosak, és a fű is túl magasra nőtt a kertben. Ha van kedved, fiam, hétvégente átjöhetsz segíteni, és cserébe együtt vigyázunk Bátorra.
Leo arca felragyogott a hálától.
Ahogy néztem őket – a 85 éves nagymamámat, a szegény sorsú fiút és a megmenekült kis élőlényt –, megértettem valamit, amit semmilyen iskola nem tud megtanítani. Az életben nem az számít, mennyi pénz marad a bankszámlánkon a hónap végén, hanem az, hogy mennyi melegséget és emberséget hagyunk magunk mögött a világban.
Nana odaléptette a botját a falhoz, leült a fotelbe, és az ölébe vette a halkan doromboló Bátort. Aznap reggel a kis ohiói házban nem volt hiány semmiben.
