Chloe, aki az imént még a szakadt ruhámon gúnyolódott, most hirtelen elengedte a kezem, és a képernyőre meredt. Az arca színét vesztette, a drága gyémántgyűrűje – amit állítólag elloptam, és ami most hirtelen rejtélyes módon előkerült a saját retiküljéből egy óvatlan pillanatban – megremegett az ujján.
– Ez… ez hamisítvány! – sikoltotta Éléonore, miközben kétségbeesetten próbált felállni a fényes márványpadlóról, de a térdei megadták magukat alattunk. – Hackerek! Valaki feltörte a rendszert!
– Nem hackerek, Éléonore – mondtam halkan, de a hangom élesen visszhangzott a hangosítón keresztül, miközben a telefonomat leeresztettem a kezemben. – Apám jogi csapata és a gazdasági bűnözés elleni igazgatóság nyolc hónapja vizsgálja a családotok cégeit. Én csak most nyomtam meg a gombot, hogy elindítsam a vetítést.
A bálterem hátsó bejárati ajtaja ekkor szélesre tárult. Apám lépett be a termen, mögötte hat rendőrtiszttel és a szövetségi pénzügyi nyomozókkal. Az elegáns öltönye, a határozott, megmásíthatatlan tartása mindent elárult. Ő nem volt része a felső tízezer felszínes játékának; ő irányította a gazdasági sakktábla kulcsait, amire Daniel családja régóta építette a hamis fenségét.
Daniel a földbe gyökerezett lábbal állt az oltár mellett. A gyáva, tehetetlen pillantása, amivel eddig csak a családi nyomást próbálta igazolni, most teljes kétségbeesésbe fordult.
– Vivienne… – lépett felém remegő hangon. – Én… én nem tudtam semmit arról, amit anyámék tettek a pénzzel…
– Tudtad, Daniel – néztem rá, a kezem pedig védelmezően a nyolc hónapos, megfeszülő hasamra simult. – Minden egyes megalázó mondatod, minden egyes alkalommal, amikor „szegénynek” vagy „méltatlannak” neveztél a saját otthonomban, csak egy füstfüggöny volt, amivel el akartátok rejteni, hogy a családi birodalmatok egyetlen stabil lába az én apám által biztosított tőke és a saját szakmai munkám volt.
Apám odalépett hozzám, átkarolta a vállamat, és egy meleg, nyugtató pillantással a szemembe nézett. – Kicsim, vége van. Hazamegyünk.
