— Okos vagy, Daniela. Mindig is az voltál. Az ipari mérnök, aki mindent kiszámol, mindent ellenőriz. Kár, hogy a saját családod vakfolt volt a számodra — mondta, és előhúzta a telefonját a zsebéből. — Tudod, Renata sosem akarta azt az utazást. Renata csak egy esküvőt akart Guadalajarában, a legdrágább helyen. De a szüleid… ők már rég felélték a nyugdíjukat. Az én fizetésem pedig épphogy csak elegendő volt ahhoz, hogy elhitesse velük: én vagyok a tökéletes vőlegény.
— Szóval te és a nővérem… miért csináltátok ezt? — suttogtam, miközben a könnyeim végre áttörték a gátat.
— Nemcsak mi, Daniela. Hanem a te drága anyád és apád is tudott róla — vágta rá Esteban könyörtelenül. — Azt hitted, véletlen, hogy Renata pontosan akkor csapta be az ajtót a lábadra, amikor a szálloda liftjének a kamerája épp nem vett minket? Nos, a kamera nem vett. De van valami, amit elfelejtettél. A szálloda biztonsági rendszerének a fő szervere… az a logisztikai hálózat, amit a te céged tart karban. Én üzemeltetem a rendszer egy részét. Én töröltem a felvételt a főfolyosóról. De van egy másik kamera. A lift melletti szervizfolyosó, amit a személyzet használ.
Esteban előrehajolt, és a telefonját az arcomhoz emelte.
A képernyőn egy videó indult el. A felvétel a szálloda szervizfolyosóján készült, öt perccel azelőtt, hogy a fa ajtó elropkantotta volna a sípcsontomat.
A képen Renata látszott, amint dühösen gesztikulál. És mellette ott állt Esteban. Nem vigasztalta a nővéremet; pénzt adott át neki. Egy vastag borítékot. És hallottam, ahogy Esteban tisztán mondja: „Ha ez a csonkolt lábú hülye ma este nem írja alá a céges átruházási nyilatkozatot, akkor holnap a bank zárol mindent. Üssön megint, de erősebben.”
A vér meghűlt az ereimben. Nemcsak egy baleset volt. Ez egy előre kitervelt, hidegvérű vagyonfosztás volt, amit a saját testvérem és az eljövendő sógorom hajtott végre, a szüleim csendes, tételes jóváhagyásával.
